Van annyi gond a háborús inflációtól kezdve a koronavírus-járvány újabb hullámától való szorongásig, hogy érzéketlennek mutatkozunk a Budapest Pride iránt. Ráadásul a haladárok kisvártatva huntát sikoltanak Brüsszel felé, mert az egyik katatüntetőt sokkolózták. Bizony, mennyivel izgisebb látvány maroknyi tüntető szerencsétlenkedése, mint a platókon rángatózó, nemi identitásukat kutató-mutató LMBTQ-embertársaink… Nem is tudom, mit írjak, hátha megsértődnek a jelzőn. Legyen inkább így: LMBTQ homo sapiens sapiensek, akik pedig igénylik a törődést.
Mi meg minden mással foglalkozunk, a hetven éve nem tapasztalt mértékű aszállyal, a déli határon fegyverrel fölszerelkezett migránsokkal, hogy az USA fölmondta a kettős adózás elkerülésének megállapodását, hogy az EU visszatartja a helyreállítási alapból hazánknak járó pénzt. Így aztán észre sem vettük, de tart ám a Pride-hónap. Mert már nem csupán egyetlen nap, egyetlen vonulás, hanem egész hónap illeti az LMBTQ-sokat.
Én három alkalommal tettem tiszteletemet a vonuláson. Mielőtt bárki bármit fontolgatna, dolgoztam. És nem csupán én, s itt nem újságíró, fotós, operatőr kollégáimra célzok, hanem a felvonulók döntő többségére. No, nem a farukat teherautó-platón illegetőkre, hanem a táblák, logós léggömbök alatt kötelezően menetelőkre. Kérdésemre sokuk elárulta – neve és fényképe mellőzésével –, hogy őket bizony a munkáltatójuk kötelezte a felvonulásra.
Akár annak idején, a kommunizmusban, május elsején. Minket például kivezényeltek a Toldy Ferenc Gimnáziumból valamiféle formagyakorlatra, ám mert állandóan elhibáztuk, eltanácsoltak a szerepléstől. Egyébként direkt rontottuk el, őrületbe kergetve a rendezőt, akit sosem láttunk, csak hallottuk, ahogy üvölt a hangszórókból. Amit lehetett a proletárdiktatúrával szemben, nem lehet a globális nagytőkével szemben. Nem mondom, nem semmi!
A globális fesztivál magyarországi mottója: Vedd vissza a jövőd! Nem nagy talány, miért.
