A kultúra megszállása nem valamiféle ármány, sötét összeesküvés volt, hanem valahol természetes, logikus rendszerű folyamat
– szögezi le a szerző, amely megállapítását könyve alapvetéseként is felfoghatjuk, aminek igaz voltát bizonyítja írásában. S e megszállás olyan jól ment, hogy a mai napig a nyakunkon ülnek, akik még élnek, akik pedig már meghaltak, azoknak az utódai. Rémlik, ugye? Az ötvenes években polgári életbe helyezett államvédelmis tisztek leszármazottai lettek az SZDSZ és a liberális, marxista, a rendszerváltást eláruló értelmiség megmondói.
Ők a magyar kultúra megszállói
Felmenőikről Mező Gábor megállapítja:
Ezek az emberek kétségtelenül egy párhuzamos valóságban éltek.
Mit tesz Isten, a ma külföldről milliárdokat bezsebelő ellenzék szintúgy. Másként nem próbálnák elhitetni az elhihetetlent, a zárt adománygyűjtő ládikák meséjét.
A szerző részletesen bemutatja a kultúra megszállóit. Olyan figurákat, mint Berkesi András (ÁVH-s vallatótisztből vedlett propagandaíróvá, akinek első könyvei „mind a szabadságharc lejáratását szolgálták”), Komlós János (ÁVH-s kihallgatóból lett a Mikroszkóp Színpad megalapítója, Hofi Géza szövegírója), Zoltai Gusztáv („a Mikroszkóp művészeti titkára… egykori munkásőr, később majd a Mazsihisz vezetője”).
Komlós, a honi politikai kabaré megalapítója, gondosan ügyelt arra, hogy miniszterhelyettestől felfelé ne poénkodjék. Múltját oly sikerrel ásták el, hogy
a Levéltárban, történeti hivatalban semmi használható nem maradt róla.
Ezek az igen véleményes erkölcsű emberek hivatástudatból, no meg jó fizetésért tevékenykedtek. Mellettük Mező Gábor megismertet az értelmiségi társutasokkal. Akik lepaktáltak sztárságért, pénzért a Kádár-rezsimmel, s akik a rendszerváltást követően a hős ellenállók, lázadók új múltját építik, miközben aktívan politizálnak most is, természetesen a liberalizmus és a marxizmus internacionalista szellemében, a polgári kormány ellen uszítva.
Miként a szerző fogalmaz, a kilencvenes évek:
alvilági leszámolások, botrányos ügyek, majd aláírásgyűjtések, gyertyás felvonulások, a semmiből feltűnő állítólagos szélsőjobboldali karakterek (gondoljunk az igen homályos múltú, de minden idősebbnek ismerős Szabó Albertre vagy Bácsfi Dianára), és szinte állandósult rettegés az állítólagos fasiszta veszélytől. Mindennek korlátlan teret adott a média, amely 1990 és 1994 között szinte teljes egészében az Antall-kormány ellen volt.
Szabó, a Világnemzeti Népuralmista Párt alapítója, aki zsidóság elleni gyűlöletre uszítás miatt három év felfüggesztett kapott, 2015-ben, a krími eseményekkor az eurázsiai uniót éltette, a Magyar Narancs szerint orosz pénzért. Bácsfi Diána, a kimúlt Jövő Csoport vezetőjeként lendített náci módra. Apja a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat őrnagyaként, majd Gyurcsány belügyének alkalmazottjaként szolgálta, amit kellett. Lánya ma Erős Diána néven mítoszkutató.
Visszaadom a szót Mező Gábornak:
fasizmus, nácizmus, a régi antifasiszta szövegek. Itt tartottunk a kilencvenes években, itt tartottunk a kétezres években, és tulajdonképpen itt tartunk most is. A módszer adott és ismert. Csak rajtunk múlik, hogy felfedezzük és megérintsük a pókháló finom, gyakran szinte láthatatlan s csak érzékelhető szövedékeit.
Kell még valamit mondanom, Ildikó? Talán annyit, hogy partvisunkkal szedjük le a pókhálót, s pókkal együtt dobjuk végre a szemétbe.
Borítókép: Hofi Géza (Fortepan/Szalay Zoltán)
