A gasztronómia iránti rajongás többnyire családi gyökerű. Korán érkezett gyermekként abban a szerencsében volt részem, hogy megismerhettem három felmenői generáció főztjét. Anyám és nagymamáim mellett két dédnagymamám, továbbá a nagy-, illetve dédszülők testvéreinek a konyhájában is sertepertélhettem. Erdélyi, sváb, magyar, osztrák és szerb ételekből állt össze az a színes gasztropaletta, amin szocializálódtam. Vendéglőbe a rendszerváltásig nagyon ritkán jártunk. Megfigyelt és a titkosszolgálat által többször kihallgatott „rendszerellenség” fiaként nem kaptam útlevelet, így csak helyi éttermek jöhettek volna szóba, márpedig a Ceausescu-korban az erdélyi, partiumi és bánsági vendéglátás felhozatala felettébb szegényes volt.

A magyarországi éttermek világát 1993 után, egy akkori jó barátomnak köszönhetően ismertem meg, akit azóta a woke-idiotizmus, a politikai korrektségnek nevezett közkreténséghalmaz és a fősodratú média agymosása messze sodort földrajzilag és világnézetileg egyaránt. A budapesti vendéglátás már akkor színes volt és magával ragadó. Ez indított arra, hogy főzni kezdjek, majd az ezredfordulón a minőségi borok és azoknak az ételekkel való harmonizálása egészítette ki a képet.