A Ceausescu-korszakot még azok is, akik megélték, a nincstelenséggel, az üres üzletekkel, a sötét utcákkal asszociálják, holott a diktátor közel negyed évszázados uralkodásának nagyobbik részében nem ez volt a jellemző. A hanyatlás a nyolcvanas években indult, az évtized közepétől vált egyre inkább általánossá mindaz, amit leírtam, akkor vezették be a jegyrendszert az alapélelmiszerekre, akkor vált egyre jellemzőbbé az áramszolgáltatás szüneteltetése, s akkor tűnt el szinte minden az élelmiszerboltokból a halkonzervet és a szinte ehetetlenül édes török sörbetet leszámítva.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még viszonylagos bőség volt, legalábbis ahhoz képest, ami utána következett. Akkor jelent meg az utcákon az első igazi street food fogás, a hot dog. A kiflit forró, a végén hegyesedő acélrudakra húzták, megpirították belülről, majd élvezhető, a mainál vastagabb és jobb ízű virslit passzítottak bele a mustárral való ízesítés után. Az attrakció egyből népszerűvé vált. Szülővárosomban, Temesváron az első hónapokban hosszú sorok kígyóztak a hot dog árusok előtt, pedig ez nem volt még a több órás sorbaállások időszaka.
Persze akkor még nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy mekkora divat ez Nyugaton, s micsoda jövő előtt áll az egész műfaj. Az utcai étkezés, a „menet közben gyorsan bekapni valamit” filozófiája tökéletesen beleillik rohanó élettempónkba.
A magyar vendéglátás gasztro-forradalomnak is titulált minőségelvű megújulása 2008-ban kezdte éreztetni a hatását, ebben az évben jelent meg az Alexandra étteremkalauz, ekkor rendezték meg az első Gourmet fesztivált, s ekkor indult először magyar csapat a Bocuse d’Oron, hogy csak pár konkrétumot említsek.
Nagyjából fél évtizeddel később következett be a street food műfaj robbanása. Az utcai étkezés palettájának szüntelen gazdagodása máig tart, ennek oldalvizén indultak országhódító útjukra a vietnámi éttermek is. Ekkorra a lebutított kínai egyenbüfékkel már Dunát lehetett rekeszteni, kifejezetten jól jött valami izgalmas, egzotikus, addig nem ismert távol-keleti ízvilág. Ezzel együtt persze gyarapodtak a szusizók, az indiai és a thai helyek is, amelyek egyébként már a kilencvenes években megjelentek a magyar fővárosban.
A távol-keleti konyha meghódította Közép-Európát, aminek egyértelmű jele, hogy aligha találunk olyan, legalább százezer lelkes várost a Kárpát-medencében, ahol ne működne egy vagy több képviselője, legyen az szusizó, pho-bár, kínai büfé, ramenező, vagy ezek sajátos ötvözete, mint a kecskeméti MyThai étterem, amire a világhálón akadtam rá. Kecskemét nagyjából félúton helyezkedik el a főváros és a nagylaki határátkelő között, így jó alkalmat ad az egyébként sem túl hosszú úton egy kisebb kulináris kitérőre.
