Csak azért fogalmaztam úgy, hogy „szinte teljes mértékben ellentétes”, mert mindig is voltak, akik felkapaszkodva a kézműves hullámra a silány minőséget e címszó alatt próbálják eladni, másrészt a nagyipari méretekben is lehet minőséget produkálni, lásd például a BrewDog nevű sörfőzdét, mely ugyan a globális sörforradalom egyik kultikus intézménye, a Punk IPA-juk sokaknak az első katartikus sörélményt adta, nekünk is egyébként, de akkora mennyiséget gyárt, hogy termékeivel úgyszólván az egész világon jelen van. „A nagy is lehet szép.” Az viszont biztos, hogy az egyedi, különleges minőséget hiába keressük a nagyipari multisörök között.
Amikor 2009-ben az aradi minőségi italfogyasztás egyik legkövetkezetesebb és legkitartóbb népszerűsítője, több minőségelvű, mára sajnos megszűnt kultúrkocsma működtetője és rangos rendezvények ötletadója, illetve szervezője, Schmak András az Alkonyi László által éveken keresztül megszervezett 7×7-es borkóstolóról hazafelé jövet Békésszentandrás irányában tért el a megszokott útvonaltól, hogy megmutassa a társaságnak a Rózsa sörözőt, ahol helyben főzött sört mérnek ki, őszintén szólva nem fogtam fel, hogy a kisüzem és a nagyipar között egy fontos törésvonal húzódik.
Megvolt ugyan a varázsa annak, hogy azt isszuk, ami a szomszédos épületben készül, de mivel nagyon gyermekcipőben járt még akkoriban a kézműves sörfőzés, s a sör szinte egyenértékű volt az arctalan multik tömegtermékeivel, nem érzékeltük a kérdés mélységét.
Kivételt abban az időben a belga sörök jelentettek csak számunkra, a multik által meg nem vásárolt cseh és német privát főzdék söreit még nem ismertük igazán.
Baráti körömmel együtt 2012-ben kezdtünk el tudatosan kézművesnek is mondott kisüzemi söröket kóstolgatni, s persze minket is az IPA irányzat vett le leginkább a lábunkról, az erősen komlózott úgynevezett hoplagerek mellett. Vadásztuk akkoriban azokat a helyeket, ahol ilyen sörhöz lehetett jutni, nagy segítségünkre volt a kezmuvessorok.hu oldal, melynek szerkesztői arra törekedtek, hogy minden kisüzemi főzde és minden kézműves sört kínáló egység felkerüljön a térképükre. Kereken tíz éve összeállítottam a saját top 20-as listámat, jellemző, hogy öt évvel később már top 100-as listát állíthattam össze olyan helyekből, ahol kommersz sör nincs vagy nem domináns.
Amikor 2012-ben a Dining Guide Toplista gasztronómia című kiadványában a legjobb sörözők között nem találtuk a nagyipari multisöröket kimérő, egyébként hangulatos egységeket, nem esett rögtön le a tantusz.
Pedig a tízes lista előtti oldalakon bemutatták a legjobb tíz magyar sört, melyek közül egy multitermék sem akadt, részletezték ezek gasztronómiai elhelyezhetőségét, listázták a legizgalmasabb itthon kapható csúcssöröket, s külön írásban foglalkoztak a sörforradalommal, bemutatva annak arcait a Grabanc IPA-t jegyző Kővári Gergőtől a Főzdefeszt-szervező Bart Dánielen át rovatbeli szerzőtársamon, Vásárhelyi Istvánon át a mai kis írás egyik főszereplőjéig, Szilágyi Andrásig. (A szép emlékű fotón szerepel még a sajnos megszűnt Csobánci kézműves serfőzdét képviselő Majoros Gábor, a Skansen-klubos Tóth Imre, valamint Tibald Ákos, a ma már Ganz söröző néven működő Sörmanufaktúra tulajdonosa.)
Időközben megizmosodott mind a minőségi magyar sörfőzés, mind pedig a köré épülő szubkultúra, ma már országos szinten több száz olyan helyet találhatunk, ahol minőségközpontú főzdék nedűi állnak a középpontban.
S nyilván, ma már, ha egy adott település legjobb sörözőit vesszük számba, eleve kiesnek azok, melyek csak és kizárólag nagyipari multitermékeket árulnak.