A gasztronómia kiváló kerete lehet a politikai ökuméniának. A bor és a kulinária összehoz, hidakat épít. Magam is megtapasztaltam a minap, hogy terített asztal mellett, jobbnál jobb ételkompozíciók kíséretében érdekes és konstruktív beszélgetést folytathattam valakivel, aki a közösségi médiában elképesztő stílusban nyilvánult meg azzal a táborral szemben, melyhez magam is tartozom. Az eszmecserét ő kezdeményezte, ismerve írásaimat és nézeteimet.
A magyar „gasztroforradalom” „kiáltványát”, a Magyar Gasztronómiai Egyesület által 2007-ben kibocsátott Kulináris Chartát aláírta Eszterházy Péter és Lovas István egyaránt. Követve a két korán eltávozott alkotó közéleti munkásságát, megkockáztatható a kijelentés, hogy nem sok mindenben érthettek egyet, teljesen más volt a világlátásuk, értékrendjük, de lám, mégiscsak akadt egy markáns közös metszet, egy olyan ügy, amit mindketten jó szívvel, teljes elkötelezettséggel támogattak.
Ilyen kulináris konszenzus övezi politikai hovatartozástól függetlenül azt az alapigazságot, hogy Olaszország kiapadhatatlan ihletforrás, az egyik legvonzóbb turisztikai célpont, hiszen egy élet kevés ahhoz, hogy minden csodáját megismerjük. S ebben nyilván fontos elem az olasz gasztronómia, mely csak a felszínes szemlélő számára redukálódik a pasta-ra és pizzára, netán még a rizottóra.
