A játék öröme

Sajtófőnök voltam a héten. Ennek kapcsán röpke számvetést végeztem, az elmúlt tíz esztendőben ilyetén tevékenykedéseimet vettem lajstromba, s bár ilyet nem illik nyíltan hangoztatni, de végül is elégedetten dőltem hátra a székben. Tíz év alatt négy „cég” tisztelt meg azzal, hogy intézzem médiaügyeit, elsőként egy azóta országossá szélesedett gyermekfutball-szervezet, majd az akkor alakuló biliárdszövetség, ezt követően a szintén totyogó gyermeklépteit járó bowlingszervezet, s végezetül egy, a Duna Plazában megnyílt játékterem és biliárdszalon. Egyszóval semmi profi futball, milliárdokkal zsonglőrködő sportszövetség, csupa apróság, az úgynevezett szocializmus idején mesterségesen elsorvasztott régi, igazi hamisítatlan játék.Hát ezért nyugodt az én lelkem, elmondhatom magamról, hogy – legalábbis e téren – mindig a jó oldalon álltam. Látszólag ez a legutóbbi, az e heti kilóg a sorból. S én mégis azt mondom, hogy nem, távolról sem, mert évtizedekig azt sulykolták belénk, hogy Magyarország fejlett ipari, agrár-, sportország. Elhittük, mert nem hihettünk mást, hogy világrendszerek dőlnek meg azért, mert Puskás Öcsi sérülten játszott '54-ben a berni döntőben, szocialista sportvezetők hirdették duzzadó kebellel, hogy az olimpiákon a mesterségesen kreált „nem hivatalos pontversenyben” milyen előkelő helyen végeztünk, megelőzve megannyi gazdag nyugat-európai országot. A sport a nemzeti önbecsülés egyik (talán egyetlen?) megnyilvánulásává vált, nekünk mindig naiv győzelemre volt szükségünk, és nagy vereségekre. Egy kapufáról kipattant labda alapjaiban rengette meg az országot.S közben elfelejtettünk játszani. A szó igazi, nemes értelmében. Elfelejtettük, elfelejtették velünk, hogy a sport játék, és minden játék valahol sport is. Ezért vállaltam büszkén a legutóbbi megbízatásomat is. Mert a Mercur névre keresztelt „plazás” szórakoztatóközpontban például óránként 90 forintért biliárdozhatnak a nyugdíjasok – úgy, mint valamikor a boldog békeévekben a kávéházakban -, a nagy játékosok olcsóbban ihatják a célzóvizet, a hölgy látogatók pedig nőnap környékén egy ingyenes itallal olthatták szomjukat. És, noha finoman szólva nem vagyok a bevásárlócenterek rajongója, mégis tény: itt aki rulettezik vagy black jackezik, nem kell attól tartania, hogy selyemjoggingos, arany karláncos erőemberek zavarják meg a szórakozását.Tudom, profánul hangzik, mégis hittel vallom: rulett vagy biliárd, golf vagy atlétika, darts vagy olimpiaiesély-latolgatás – mind, mind egy tőről fakad. Egyformán a „homo ludensről”, a játékos emberről szól. És ez a lényeg.Európa boldogabbik nyugati fertályán a férfiember egyaránt nyugodt szívvel viszi élete értelmét kaszinóba vagy futballpályára. Nálunk – többnyire – csak akkor, ha éppen szakítani akar vele... Arrafelé egy kiegyensúlyozott polgárt hét végén a délelőtt a golfpályán találja, ebéd után futballmeccsre megy, utána biliárdozik vagy bocsázik (délszaki nemzeti sport) a barátaival, és este nyugodt szívvel elmegy kaszinóba, kockáztatva egy mértékletes összeget. És mindenhol jól érzi magát. Nem érzi úgy, hogy egy elveszített Eb-döntő után összedőlt a világrend.Ez a helyzet kulcsa. A nyugalom, a játék békés polgári értelmezése. Ezt kellene újra megtanulnunk. Mert pokolian fontos, hogy Kovács Ági hány aranyat nyer Sydneyben, és az sem mellékes, hogy Poklepovic lesz-e továbbra is a Fradi edzője, de a „játék” igazából mégsem erről szól. Hanem az örömről, a kihívásról, a kisember küzdelméről, esélylatolgatásról, legyen szó bár golflabdáról, úszóversenyről vagy rulettgolyóról.Mert a játék valójában rólunk szól.