Pitypang és lóhere

Ötvenévesen az ember leginkább már csak a televízión keresztül szokott sportolni, futballmeccset néz, vízilabdázóknak ordít meg a Kokónak kiabál, hogy adjál neki, Kokó, a pofon még nem adózik. Ez a fajta „sportolás” elsősorban a lelket kondicionálja, erőnlétet, tüdőt, vitálkapacitást nem érint, szívbillentyűzavart nem okoz – de azért nem kell lebecsülni.Sőt, becsülni kell!Ha mi, ötvenesek nem ordibálnánk olyan artikulálatlanul ott a lelátó gerincén, valószínűleg vehetné a cókmókját a teljes hazai profi bajnokság, vagy hogyan hívják most őket, az NB I-ről, meg az ilyenekről nem is beszélve. Mert ki lenne akkor ott a lelátók legtetején? Ki ordítaná, hogy ria-ria-Hungária! meg hogy Fradi-szív!, újpesti ördögök! miegyéb...Persze ötven alatt is ott van néhány tízezer szimpatizáns a rangadón – Isten mentsen kollektíve piszkálni őket. Még akkor sem, ha az ottani legelsők jártukban-keltükben fel szokták borogatni az Üllői (Megyeri) úti kukákat, metrószerelvényeket, a szolgálatot tevő lovas rendőrök lovairól nem is beszélve. Amit azonban ők mutatnak, csupán a felszín, mint úszó dinnyehéj a Dunán, illetőleg az olajszennyeződés Százhalombattától lefele.Mi, ötvenesek visszük vállunkon a bajnokcsapatot a tabella tetejére, illetőleg a kiesőjelölteket a kiesőzónába. Mi vagyunk itt a dolgoknak a lényege, ha tetszik ez az MLSZ-nek, ha nem, ha bólint erre a FIFA (UEFA), ha nem.Rajtunk, ötveneseken múlik minden.Ha bennünket nem engednek el odahaza a szombati ebéd utáni futballmeccsre szurkolni, le is húzhatja a rolót a magyar labdarúgó-vezérkar. Ha viszont ott vagyunk a B-közép szektorban, a pitypang is szebben nyílik az árokparton, a lóheréről nem is beszélve.