Szívenütő

„Képzeljétek, teniszeztünk a Pistivel! – rontott be a kapun fiam a szomszédolásból hazajövet. – Én is akarok teniszezni” – tette hozzá. „Talán szeretnék” – vetettem közbe, de a szóáradat megállíthatatlan volt. „Vegyünk egy teniszütőt!” – és mint egy hangos katalógus, sorolta a márkákat és a hozzájuk tartozó csinos összegeket.A beállt pillanatnyi csend csak arra kellett, hogy mindenki összpontosíthasson a szerepére. Feleségem, mint a család pénzügyminisztere, költségvetési expozéjára készült. Megemlítve a sarokszámokat, az elengedhetetlen beruházásokat (41-es gyermekcipő, osztálykirándulás, kutyaoltás, rokonok esküvője stb.), nem feledkezve meg a tervezett költségvetési hiányról és az adósságállományról sem. Én a bálványimádás és a márkák bűvöletének összefüggéseiről fogok prédikálni, de ha már itt tartunk, kibővítem a bibliai paranccsal, amely a szülők iránti tiszteletre szólít fel. Kamaszunk a „Bezzeg az osztálytársaimnak milyen van” című monológot szokta ilyenkor elmondani, a végére biggyesztve, hogy nekem még mobilom sincs. Ez a végszó tökéletes garancia arra, hogy kitörjön a családi vihar.Ám ekkor teljesen váratlanul egy kompromisszumos javaslattal állt elő az ifjú: „Akkor legalább azt a régi teniszütőt hozzuk le a padlásról!” Valóban porosodott egy ütő a padláson, túlélt már több költözködést, megúszott jó néhány lomtalanítást. Gyermekem anyja – megkönnyebbülve a családi jelenet elmaradásától – már hozta is a muzeális sportszert. „Tudod-e, hogy ez az ütő a nagymamádé volt?” – sóhajtottam. Igen, a másik nagymamáé, azé a nagymamáé, aki sohasem láthatta az unokáját, nem játszhatott vele, nem mesélhetett neki. A nagymamáé, aki egy fénykép a szoba falán, a többi ismeretlen rokon között. Talán így született, ilyen fiatalon, mosolyogva, csak egy pillanatra állt oda a fiatalember mellé, aztán elkészült a fotó és már nem is létezett. És most valósággá vált, hiszen csak hús-vér embernek lehet teniszütője. Ma eljött hozzánk a messzeségből, elcsitította a kitörni készülő családi perpatvart, és még ajándékot is hozott az unokájának.A fiam boldog arccal fogta az ütőt, nem számított már a márkája. „Milyen könnyű, milyen jó a fogása” – és szaladt vele ki a kertbe, hogy kipróbálja. Labda is került hozzá a kutya játékkészletéből. Az ütőn nem múltak el az évek nyom nélkül, a húrjai összeszáradtak, megpattantak, jókora lyuk tátong már a közepén. A gyerek megpróbált ütögetni vele, de a labda mindig pontosan a lyukba esett. A kutya boldogan szegődött mellé labdaszedőnek, csak sehogyan sem akarta visszaadni a jogos tulajdonát képező labdát. Feleségem falkavezéri tekintélyét bevetve, add ide te büdös disznó csatakiáltásokkal űzte az egyre inkább megkergült ebet. A kutyának persze semmi érzéke a sporthoz, nem vette észre, hogy talán éppen egy új teniszcsillag első próbálkozásainak megakadályozója, és a játéklabdája, most eredeti funkciója szerint, visszalényegült teniszgolyóvá. Önfeledten rohangált pofájában a gumigömbbel, végre mindenki velem játszik. Mielőtt végképp családi bohózattá váltunk volna, megígértük a gyereknek, hogy megpróbáljuk megjavíttatni az ütőt, és ha a lelkesedése kitart nyárig, még egy tenisztábort is kigazdálkodunk. Minden jó, ha a vége jó, de a legjobb, ha együtt van a család.