Az edző hívásra vár

Őze Tibor nevével mostanság kevesebbet találkozhatunk a híradásokban. Nem úgy, mint a kilencvenes évek végén, amikor kiválóan szerepelt a csapata, a Nyíregyháza. A szakember az első osztály középmezőnyéig vezette el az együttest s lett így az egyik legnépszerűbb ember a megyeszékhelyen. A szabolcsi edzőváltás után már fél éve dolgozott a másodosztályú Kaposvárnál, amikor a feljutóhelyen álló klub vezetői megköszönték a fáradozásait. Őze Tibornak azóta nincsen állása. Terve, elképzelése azonban annál inkább.

-LABDARÚGÁS-
Egy év – legyünk pontosak: tíz hónap – nagy idő. Különösen akkor, ha valakinek nincsen biztos állása és jövedelme. Őze Tibor ezek közé tartozik, ugyanis amióta kurtán-furcsán távozott (nem is biztos, hogy ez a legmegfelelőbb szó ide) Kaposvárról, azóta – bár több helyről is megkeresték – nincs biztos anyagi háttere. Legalábbis nem olyan, mint amilyent egy volt első osztályú edző remélhet.
– Túlzás lenne azt állítani, hogy felvet a pénz, de a futballpályán és mellette eltöltött több mint két évtized azt is megtanította a számomra, hogy gondolni kell a jövőre. Most éppen ezt a „jövőt” élem föl, abban bízva, hogy a rosszabb periódus után jobb következik.
– Az elmúlt hónapokban több klub is megkereste állást kínálva, de végül egyiknél sem vállalt munkát. Miért?
– Ezek közül az egyik, az UTE, még akkor hívott, amikor Kaposváron dolgoztam, így nemet mondtam. Lehet, hogy nem kellett volna… Megkerestek máshonnan is, de vagy a feltétel – nem az anyagiakra gondolok –, vagy a szponzori háttér nem volt megfelelő, vagy pedig még egy másik edző ült a kispadon, akivel akkor még nem tudtak megegyezni. Kalózakcióba pedig nem kezdek.
– Nem is két, hanem több szék között esett a kispad alá.
– Valóban elment néhány esély, de, őszintén mondom, nem bánom. Ötvenéves elmúltam s most már tényleg olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol van értelme és lesz látszata a munkámnak.
– Rápillantva a magyar labdarúgásra, nem lesz könnyű dolga…
– Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de az elmúlt csaknem egy év arra is jó volt, hogy végre rendszerezzem a tapasztalataimat és végiggondoljam, hol, mit és hogyan lehet tenni a sportágban.
– S mire jutott?
– Arra, hogy szisztematikus utánpótlásnevelés meg kifogástalanul működő, korszerű klubmodell nélkül fölösleges bármibe is belekezdeni. Láttuk a világbajnokságot, s mindenki joggal állapította meg, hogy Jézusom, hol vagyunk mi ezektől! Ez igaz is, de valahol, valahogyan meg kell kezdenünk a felkapaszkodást, még akkor is, ha ez több évet vesz igénybe s az elején nem lesznek – mert nem lehetnek – látványos sikerek. Tudom, mindkettőhöz sok pénz kell. Ahhoz is, hogy futballistát neveljünk a mai tizenévesekből, s ahhoz is, hogy az említett klubmodell eredményt, profitot hozzon.Tudomásul kell venni, hogy a labdarúgás – különösen abban az állapotában, ahogyan nálunk vegetál – önmagában, egyedül nem állhat helyt. Gazdasági vállalkozássá kell átalakítani, ehhez pedig legalább öt-hat év türelmi időre van szükség. Nagy kérdés, hogy a vállalkozóknak, a pénzt biztosító cégeknek van-e, lesz-e türelme? Mert csak ez, a türelem teremtheti meg újra a futballt Magyarországon. Ha másként lesz, akkor valóban nem jutunk a negyedik kalapból, mondjuk, a másodikba.
– A jövő héten rajtol a bajnokság, az edzői helyek szinte egytől egyig elkeltek. Nem olvastam, hogy állásra lelt volna.
– Az elmúlt évek eredményeinek köszönhetően azért nem felejtettek el. Sőt! Két helyről is megkerestek s nem biztos, hogy végül a kispadon találom meg a helyemet s az sem, hogy feltétlenül a fővárosban. Úgy látom, vidéken nagyobb az esélye annak, hogy a valóban működőképes klubmodellt megvalósítsák.
– Lehet, hogy Nyíregyháza, Kaposvár megálló, majd egy hazai, pesti pihenő után ismét vidéken folytatja?
– Van egy mondás, miszerint egy edző sosem csomagol ki teljesen a bőröndjéből…