Nincs mentség

Mély együttérzéssel hallgatom a honi elöljárók panaszait arról, milyen kevés a pénz a sportban, s hogy ezáltal mennyivel szűkösebbek a lehetőségeik, mint illene. Magam is tudom, hogy sokkal jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek. Hogy mégis létezik, mégpedig világszínvonalon, a magyar sport, az kétségtelenül a magyar szakemberek dicsősége, megemelem előttük a kalapomat, ezúttal is. Azt viszont ugyancsak ismételten rögzítem, hogy nincs az a nehéz helyzet, amely fölmentést adhat nekik akkor, amikor nem kerülik el azt, ami könnyedén elkerülhető lenne.
A súlyemelőknél tegnap azért tartottak rendkívüli elnökségi ülést, mert a szövetségi kapitány nem figyelt az órára. Miközben azon töprengett, hogy Ráki Henrietta mennyit emeljen világbajnoki bronzérmet ígérő harmadik kísérleténél, lejárt a fölkészülési idő. Kapitális hiba, nálam menthetetlen. Elsősorban azért, mert Zsuga Imre nem elaludt, nem a városban csavargott, nem az itthoniakkal fecsegett telefonon, hanem éppen a dolgát tette. Ahogy nyilván a fejében volt, hogy Varsóban van, a világbajnokságon, s tanítványa érméről van szó, annak is ott kellett volna lennie, hogy az óra jár. Olyan ez, mint amikor a szakács pörköltöt főz, ott van körülötte minden szükséges alapanyag, aztán hiába böki ki a szemét, éppen a paprikát nem teszi bele (így készül az aprópecsenye…).
A kapitány belátta vétkét, még el is mondta, mi, miért történhetett meg, ám a tettére csak magyarázat lehet, mentség nem. Hogy Ráki megbocsátott neki, nemes gesztus, főként, hogy tudjuk: érmesként másként alakulhat(ott volna) az egzisztenciája, mint negyedik helyezettként.
Nálam nincs mentség a magyar férfi kosarasok rzeszówi produkciójára sem. A csapat legyőzte a sydneyi olimpián második franciákat tizennégy ponttal, fantasztikusan játszott, aligha véletlen, hogy mennybe mentek a játékosok a lefújás után. A meccs láttán okkal kezdték el sürgetni a kosarasok háza táján, hogy igazán illendő lenne már fölhúzni egy akkora csarnokot, amekkorában minden érdeklődő elfér egy-egy nagyobb meccsen. Nos, a szerdai lengyelországi kirándulás után egy ideig jobb, ha elkerülik a kosarasok a tervezőirodákat. Kiábrándító volt az együttes teljesítménye. Esélyesként, jó reményekkel az Európa-bajnoki szereplésre, a továbbjutásról már nem is álmodozó ellenfelet kellett volna legyőznie a csapatnak, aztán úgy kapott ki, hogy Varga Mátyás szövetségi kapitány azzal foglalta össze a történteket, hogy a lengyelek jobban akarták a győzelmet… Európára szóló diadal a franciák ellen, nagy sansz az Eb-szereplésre, vezetés az első negyed után, mi kellett volna még ahhoz, hogy lelkesedjenek a játékosok? Enervált, életunt, figyelmetlen ifjak poroszkáltak a gyűrűk alatt. Egymeccsnyi idő alatt romba döntötték mindazt, amit korábban, főként Szombathelyen a franciák ellen fölépítettek. Ha a játékosokban nincs hit, akkor ne várja el senki sem, hogy a kívülálló (a szponzort is ideértve) higgyen a csapatban. Kérem alássan, az ambíció a minimum, remélem, ezt nem tőlem hallják először a kosaras urak.
Mint ahogy azt sem, hogy nem árt, ha az ember a fejét is használja.
A gondolkodás nem pénzkérdés.