Minden meccs más – ez tükröződött is a Hat Nemzet tornán. Aki ugyanis a csütörtöki, szlovákok elleni siker után fölényes győzelemre számított másnap a hollandok ellen, az nagyot csalódhatott. A magyar játékosokból ugyanis rengeteget kivett az első meccs, elsősorban a figyelemmel volt gond, s miután a hollandok ezt tökéletesen kihasználták, nagyon meg kellett szenvedni a 3-3-as döntetlenért. De sikerült, s így döntőt játszhatott a csapat, pedig előzetesen erre senki nem számított. Olyannyira nem, hogy még a prémium is úgy lett kalkulálva, hogy a 3. helyért részesülhessen tisztességes jutalomban a csapat. Ugyanis még ehhez is bravúr kellett, hiszen reálisan nézve csupán a 4. hely megszerzésében lehetett reménykedni.
Persze aligha a pénz motiválta a játékosokat, sokkal inkább a presztízs, hogy megmutassák, már senki nem írhatja le őket. Megmutatták, s ennek köszönhetően – ha egy pillanatra is – rájuk figyelt a világ. Mert kétségünk se legyen, erre az eredményre mindenhol felkapják a fejüket. No meg arra is, hogy olyan tornát rendeztek Budapesten, ahol két A csoportos csapat csak a bronzéremért vetélkedhetett.
Miután a viadal másik csoportjában Fehéroroszország hatalmas küzdelemben 4-3-ra legyőzte a szlovák mellett ugyancsak A csoportos Ukrajnát, az elit képviselőinek maradt a feketeleves, küzdeni a 3. helyért. Mert egy szlovák válogatott még egy botlást nem engedhet meg magának, s ezt először a holland csapat bánta, amelyet 11-0-ra lépett le. Ennek a tükrében kell értékelni játékosaink sikerét, s ezen már semmi nem változtat, még az sem, ha a döntőben alulmaradnak.
A fináléban ugyanis ismét nem a magyar válogatott számított esélyesnek, még akkor sem, ha az ellenfél pillanatnyilag ugyancsak B csoportos. A legutóbbi olimpián a 4. helyen záró fehéroroszok ugyanis tavaly csak botlottak egyet, s nagyon készülődnek, hogy visszajussanak az élmezőnybe. Ezért minden hadra fogható hokist mozgósítottak, s az orosz Extraligából tucatnyi játékos szerepel soraikban. Azaz a fehérorosz talán még az itt lévő szlovák csapatnál is erősebb válogatottal érkezett.
A kérdés tehát az volt, négy nap alatt képes-e kétszer a magyar válogatott a világszenzációra.
A kisebb csodára ismét nem kellett soká várni, az első perc végén Tokaji Viktor bombalövéssel váltotta gólra az első emberelőnyt, sőt öt perccel később egy gyönyörű akció végén Sándor Szilárd növelte az előnyt (2-0). Fantasztikus kezdés, éledeztek a remények. Pedig ezúttal szó sem volt arról, hogy könnyelműsködött volna az ellenfél, egyszerűen csodálatosan játszott a csapat. A kétgólos hátránytól még jobban felpaprikázódott a fehérorosz együttes, s kihasználva, hogy a holland bíró feltűnően könnyen osztogatta a kétperces büntetéseket, öt perc alatt háromszor is tehetetlen helyzetbe hozták kapusunkat, Budai Krisztiánt. A játékvezetői szigorúság azonban legalább következetes volt, s amikor mi élveztük ennek előnyét, egy újabb zseniális összjáték végén Peterdi egyenlített (3-3).
A második harmadban óvatosabbak lettek a csapatok, s már kevesebb lehetőség nyílt a gólszerzésre, bár a fehéroroszok elképesztő biztonsággal használták ki az emberelőnyös helyzeteket. Ebben a húsz percben háromszor volt erre módjuk, s a pontos összjáték végén kétszer be is találtak a magyar kapuba, így 5-3-as előnnyel várhatták az utolsó húsz percet, s úgy látszott, a fáradó magyar játékosokkal szemben meg is nyerhetik a mérkőzést.
Ladányi Balázs vezérletével együttesünk nem adta fel, küzdött, harcolt a jégen, de a rutinos vendégcsapat okosan játszva megakadályozta az újabb meglepetést, s végül biztosan, 6-3-ra nyert. A hazai közönség azonban ünnepelte a magyar csapatot, amely ezen a tornán is bebizonyította, hogy a hazai szűkös lehetőségekhez képest sincs távol a nemzetközi élmezőnytől.
Helyosztók. Az 5. helyért: Hollandia–Horvátország 5-0. A 3. helyért: Szlovákia–Ukrajna 6-3. A döntőben: Fehéroroszország– Magyarország 6-3.
tiszás
A tökéletes összefoglalás
