Elfogult köszöntő

Szerintem édes mindegy, hány széket rúgott bele a medencébe, hány pakli römikártya jönne ki a piros lapjaiból, még a fizika rögzített mértékegységeivel dacoló hangerőre se érdemes figyelni, ha Gerendás Györgyről van szó. Azaz még a Györgyöt is sutba vághatjuk, hiszen az igazoltatásnál hivatalból merev hatósági személyeket leszámítva senki nem hívja így. Ő a Gerendás „Gyuri” vagy csak egyszerűen „a” Gerendás, hogy a zsákszámra létező beceneveket – fölhatalmazás híján – ne is említsük.
És mielőtt akárki is rám legyintene, hogy ugyan már, egy székdobálós ürge senkit nem érdekel, gyorsan hozzáteszem, hogy sohasem ő kezdte. Gyerekes érv, elismerem, csak hát benne éppen az a legnagyszerűbb, hogy megmaradt gyereknek. Képtelen a megalkuvásra, ami a szívén, az a száján, az viszont nem igaz, hogy nem gondolkozik, mielőtt cselekszik, viszont az agya olyan gyorsan pörög, hogy olyan, mintha mindig az indulatai vezérelnék.
Ilyen volt kisgyerekként (tanúsíthatom), és ilyen ma, ötvenesztendősen is.
Merthogy éppen ma lett fél évszázados.
Ellenemre vethetik, hogy akkor sem szép dolog az átlagosnál többet balhézni, elméletileg egyetértünk (elfogult vagyok, vállalom), de ha azt nézzük, hogy napjaink sportjában, közelebbről a vízilabdában a szépség már akkor hervadni kezdett, amikor a két pontért még csak egy új köpenyt, esetleg egy úszónadrágot ígért az ellenfél. Óh, régi szép idők… Hol voltunk még attól, hogy némelyeknek az a kényszerképzetük: síppal valósítják meg önmagukat!
Az én érveimnél persze fontosabb bizonyíték: ha megkérdezik a játékosait, egytől egyig azt vallják, a mester igaz ember, nemcsak a meccs előtt, a lefújás után, és persze négyszemközt áll ki mellettük, hanem akkor és ott, ahol kell, ha a sors úgy hozza, ország és világ előtt. Megjegyezném, annak idején azért lehetett Horkai György jobbkeze, mert képesnek tartották arra, hogy visszatartsa a kapitányt a bírókkal való perpatvartól.
Gyerek maradt, ami mostanság, amikor mindenki roppant komolyan veszi magát (a titkárnő asszisztens, az intéző technikai vezető, az edző szakmai igazgató, az edzésterv projekt) több mint dicséretes. Főként, hogy a csak a titulusok adta tekintély elvetése mellett a lehető legteljesebben hozza a szakmát. Ahány idény, annyiszor épít új csapatot a Szőnyi úton, a játékosok tavaszra eggyé forrnak, s rendre megrengetik a pénz (Domino, Vasas) hatalmát. Meg nem dönthetik, elvégre a (sport)világ mostanság kevésbé önmaga, mint valaha, de ahhoz elegendők az apró – az esélyeket megingató – sikerek, hogy több kollégája határozottan jelentse ki: „Ő ma a legjobb edző Magyarországon!” A neveket hagyjuk, a magyar pólóban sohasem szerencsés hírbe hozni azt, aki dicsér, még nem győznének mentegetőzni az illető urak.
De hagyjuk a medenceparti percemberkéket, elvégre a pillanat ünnepi, ötven esztendő igazán nem semmi.
Ha az ember mindvégig önmaga marad(t), az ellenségei pedig csak kötözködhetnek, cáfolni nem tudnak, akkor különösen.