Ha jönnek a brazilok, az nagy dolog lesz, elsősorban persze a közönségnek, mert nem akármekkora élmény testközelből látni őket. Ami a játékosokat illeti, őket nem irigylem, szerethetem én akármennyire a magyar futballt, drukkolhatok napkeltétől napszálltáig a válogatottnak, sok esélye nem lesz a csapatnak. Még akkor sem, ha a braziloktól még sohasem kaptunk ki, mi több, egyszer legalább annyira esélytelenül, mint most, null-nullás döntetlent játszottunk Rio de Janeiróban. Hetvenegy nyarán volt ez a meccs, akkor a nagy borúlátás ellenére olyan futballisták játszottak a csapatban, mint Páncsics, Fazekas, Bene, Dunai Anti vagy éppen Zámbó Sanyi. Nem akarom én csepülni a maiakat, de abban megegyezhetünk, hogy a fölsoroltak többet tudtak a játékról, mint a mai kulcsemberek, akik néha mintha nem találnák a kulcsot… Aligha véletlen, hogy közülük néhányat az egyik pillanatról a másikra szemrebbenés nélkül kihagyta a kapitány…
Nem irigylem azokat, akik pályára lépnek a brazilok ellen, nem elég a tudáskülönbség, még a saját kishitűségükkel is meg kell majd küzdeniük. Viszont örök élményük lesz a meccs, az biztos, mert a játékos megőrzi emlékezetében a legjobb csapatot, amely ellen játszott.
Nekem a hetvenhét-hetvennyolcas argentin válogatott ilyen. A világbajnokság előtt egy évvel öt-egyre, a hetvennyolcas vébén kettő-egyre kaptunk ki tőlük. Hét olyan játékos is akadt náluk, akik mindkét meccsen pályára léptek, s nincs köztük az öt-egyes meccsen ellenünk bemutatkozott Diego Maradona. Félelem nem volt bennem, ámulat azonban igen, fantasztikusan játszottak az argentinok, nem véletlenül lettek világbajnokok. Még akkor is, ha a nyitómeccsen – ezt örökké emlegetem – mi is nyerhettünk volna…
Építési és Közlekedési Minisztérium
Jó hír: megszűnhetnek a dugók az M7-esen
