Pécsi hősnők a sztárok nyomában

K O S Á R L A B D A Felejthetetlen hétvége, fesztiválhangulat, bronzérem, fantasztikus ünneplés. A pécsi női Euroliga Final Fourról csak a legjobbakat mondhatjuk el, a rendezés, a közönség és a csapatok előtt is kalapot emelhetünk. Kiemelve természetesen a MiZo-Pécsi VSK, amely a pénteki, balul sikerült elődöntőt követően bámulatos küzdőszellemmel, továbbra is az odahaza lábadozó amerikai Anderson, valamint a kiváló bedobó, Károlyi Andrea nélkül harcolta ki a bronzérmet.

Rátgéber László nem mond le. Voltaképpen ezzel nyert a legnagyobbat a pécsi klub. A sikeredző, a város bálványként tisztelt ura folytatja a nyugodtan mondhatjuk, világszínvonalú munkát, amelyet immáron több mint tíz esztendeje végez a helyi csapatnál.
Hogy miért került szóba egyáltalán a mester búcsúja? A Final Four előtt ugyanis nem hazudtolta meg önmagát: mint a jelentős események előtt, ismét tett egy fogadalmat. Eszerint amennyiben vasárnap este tanítványai nyakába akasztják az aranyérmeket, abbahagyja az edzősködést. Igaz, sietett leszögezni: „Persze, nem garantálom, hogy sok ideig kibírnám a kispad nélkül.”
Nem kell próbára tenni a tűrőképességét, hiszen Európa legjobb női klubcsapata az a francia Valenciennes lett, amely az elődöntőben elbánt a hazaiakkal. A Pécs így „csak” a bronzéremért léphetett parkettre, amit – csakúgy, mint három esztendeje Messinában – a Brno orra elől csodálatra méltó akarattal csent el.
„Nekünk nem sztárjaink, hanem hőseink vannak” – fogalmazott Rátgéber László, akinek szavait képtelenség volna megkérdőjelezni. A vasutasok alaphelyzetből gyengébb játékoskerettel vágtak neki a sorozatnak, a másik csoportnál lényegesen erősebb, B jelű nyolcasnak, amelyből megannyi baj, sérülés ellenére a harmadik helyen jutottak tovább. A negyeddöntőben a francia Bourges elleni 2-0 maga volt a csoda – a vasárnapi bronzmérkőzésről pedig már szóltunk.
„Be akartuk bizonyítani, hogy jobbak vagyunk annál, mint amit az elődöntőben nyújtottunk” – ezek a kétnapos torna legjobb irányítójának, Iványi Dalmának a szavai. Róla illik külön szólni. A Valenciennes ellen neki sem ment a játék. Rendkívül maga alatt volt, bántotta az elszalasztott lehetőség, de ennél is jobban az, hogy a csarnokban, a sörsátorban, a Széchenyi téren és a televíziókészülékek előtt értük szorító sok ezer embernek csalódást okoztak. Vasárnapra azonban öszszekapta magát, a Brno ellen az első két negyedben kis túlzással egyedül tartotta a lelket csapatában, ment, zakatolt, az óriások elől lepattanókat halászott el, úgy küzdött, mintha élete meccse volna. A csapat felé áradó szeretetet sietett viszonozni. Nem véletlenül említették többen is: lassan szobrot érdemel.