Dabóczi Mihály, a vívók szobrásza

V í v á s Százéves lenne, ha élne. Az évforduló adta az ötletet a Budapest Galériának, hogy kiállítást rendezzen Dabóczi Mihály műveiből, s ezáltal hívja emlékezni a barátokat, a tisztelőket, a még élő pályatársakat a művészre, a sportemberre, akinek ötven szobra köztereinket díszíti, több száz kisplasztikája közül harmincvalahány a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, csaknem húsz alkotása egyéb múzeumokban és közintézményekben található.

A Lajos utcai kiállítóház alig tudta befogadni az emlékkiállítás megnyitójára megjelent sok vendéget. Egy régi mondás szerint csak az ostobák csodálnak, a bölcsek elismernek. Dabóczi Mihály esetében alighanem mind a kettő igaz. Ki volt ő, akit a vívók szobrászának, a szobrászok vívójának neveznek?
Az erdélyi havasok közelében fekvő Marosszentkirály szülötte. Eszmélő gyermekkorában ott sürgött-forgott a szabad idejében szenvedéllyel fúró-faragó, barkácsoló apja, a nyolcgyermekes falusi tanító körül, mígnem maga is megtanult kőbe, fába faragni, gipszet önteni. „Még a káposztafejből is emberfejet faragtam” – mesélte később. Huszonöt éves korában került Pestre, és hamarosan Kisfaludi Stróbl Zsigmond tanítványa, később tanársegédje lett. De addig nehéz évek következtek. „Többször nem ettem, mint ahányszor ettem” – emlékeztette ízes modorában vívó barátait. Témái elsősorban az ember, az emberi élet, a munka, a család az anyaság tükrében és a nő ezerszer megformált és mégis mindig új szépségében sugárzó alakja.
Dabóczi Mihály szikár termete ismert volt a vívótermekben is. Fiatalkorától hódolt ennek a sportágnak. A Marosvásárhelyi SE-ben tanulta, együtt gyakorolt Szabó Lászlóval és Csiszár Lajossal, Santelli Italo későbbi mester-tanítványaival. A harmincas–negyvenes években volt a BEAC első osztályú tőrözője, párbajtőrözője, de elsősorban kardvívója. Veszélyes balkezes vágásainak és szúrásainak gondolatától ma is összeborzonganak azok, akik még viaskodhattak vele. Nagy küzdő volt a páston és az életben egyaránt. Szívósan, székely módra. Nagy vitatkozó hírében állt. Sportszeretetéről nemcsak a sok érem, dísztárgy tanúskodik, amelyek a kemény csaták emlékét őrzik, hanem a művész számos sporttárgyú alkotása, többek között A vívó; a harmincas évek elején első sikerét hozó Futó; a vívás elmélyült mesteréről és tudósáról, Gerentsér Lászlóról készített plakett és a süttői márványból faragott síremlék a Farkasréti temetőben: az életnagyságúnál nagyobb tanító megtört és meghajló alakja. A Santelli Italóról mintázott emlékérmek – az 1930-as években vívóakadémiák, versenyek győzteseinek adományozták – már régóta numizmatikai értékűek. A Maestróról készült bronz domborművét 1980-ban bekövetkezett halála előtt még a Sportmúzeumnak ajándékozta, ennek mását Santelli Italo síremlékén helyeztette el. Ritkaságszámba megy az Elek Ilonáról készített érem is. Gipszben, terrakottában formálta meg többek között Kabos Endre olimpiai bajnok, továbbá Klell Kálmán sporttörténész és Szabó László mester portréját.
Mit ad ez a kiállítás ma nekünk? Mindenekelőtt a szépség bűvöletét, amelyben feloldódhatunk feszült és ellentmondásokkal terhes világunkban. Dabóczi Mihály egy síron túli világból üzen, hogy érdemes fáradozni, valamit az utódokra hagyni. Higgyük, hogy az utódok nem felejtenek. A szobrokból derű sugárzik, életerő. Ezt az életerőt visszük magunkkal, ha kilépünk a kiállítóház kapuján.
(A kiállítás február 20-ig tekinthető meg.)