Bor Barna előtt meghajoltak a világbajnokok

Némi hiányérzet maradt Bor Barnában, mert a vb-címet nem tudta megszerezni a cselgáncsozók nyílt kategóriájában, de a 24 éves dzsúdós az ezüstéremnek is nagyon örül.

– Jól gondolom, hogy ezt a mostani vb-ezüstöt tartja pályafutása eddigi legnagyobb sikerének? Azzal együtt, hogy a nyílt kategória nem szerepel az olimpia műsorán – indítottuk a beszélgetést Bor Barnával.
– Természetesen a két Eb-ezüstérmemre is nagyon büszke vagyok, de ez a világbajnoki második hely jóval értékesebb számomra. A mezőnyben ott volt a legjobb négy japán nehézsúlyú, a legjobb négy orosz, és ugyan Teddy Riner, aki napjaink első számú dzsúdósa, nem jött el, a franciák is hoztak két versenyzőt. Itt volt a koreaiak vb-bronzérmese, és nekem az olimpián, a „hagyományos” vb-n és a Grand Prix-versenyeken is ők az ellenfeleim a +100 kg-os súlycsoportban. S visszatérve a japánokra, tudni kell, hogy náluk az open kategóriát nagyon komolyan veszik, aki ebben nyer, azt övezi a legnagyobb tisztelet.

– Milyen reményekkel vágott neki a versenynek?
– Augusztus végén a párizsi vb-n maradt bennem némi tüske azután, hogy kikaptam Riner-től, megsérültem, és a vigaszágon már nem tudtam meccselni. Így nem derült ki, hogy igazából mire lettem volna képes, és ezt nehéz volt feldolgoznom. Éppen ezért úgy mentem ki Tyumenybe, hogy most bebizonyítom, igenis ott vagyok a világ legjobbjai között, és éremmel jövök haza.

– Nem akármilyen mezőnyben tört utat magának a dobogóra, hiszen az Afrika-bajnok után legyőzte a címvédő japán Kamikavát, ezt követően a háromszoros vb-első orosz Mihajlint, majd az athéni olimpiai bajnok és kétszeres vb-aranyérmes japán Szuzukit is. Holott utóbbi hármat a statisztikák szerint még egyszer sem verte meg, mi több, az orosztól korábban ötször kapott ki.

– Annyiban csalóka a statisztika, hogy Kamikavát már győztem le, de egy csapatverseny keretében. A papírforma kétségkívül nem azt ígérte, hogy ezt a három akadályt venni fogom, tulajdonképpen magam sem értettem, hogyan sikerült. Csak azt érzékeltem, hogy sorban jönnek az ellenfelek, és aztán dőlnek ki előlem. Komolyra fordítva a szót, velem volt az edzőm, Hangyási Laci bácsi, betartottam az általa kidolgozott taktikát, és nagyon koncentráltam minden mérkőzésemen. Erővel is jól bírtam, a döntőre sem fáradtam el, az üzbég Tangrijev sokkal inkább elkészült az erejével a hosszabbításra. Ám elég volt egyetlen pillanatnyi kihagyás a részemről, így az aranyérmet nem sikerült megszereznem. De az ezüstnek is nagyon örülök.

– Egészen kicsit amiatt lehetne csak csalódott, hogy az amúgy szintén komoly eredménylistával rendelkező, pekingi olimpiai ezüstérmes Tangrijevet a legutóbbi összecsapásukon legyőzte. Így a döntőben legalább ötven százalék esélye volt. Jól látom?
– Magam is úgy vagyok vele, hogy igazából akkor ugranék ki a bőrömből, ha most én vagyok a világbajnok. Ha olyan az ellenfél, hogy van rá lehetőség legyőzni, akkor azt az esélyt meg kell ragadni. Ki tudja, mikor jön el legközelebb? Ott álltam a legnagyobb siker kapujában, így valóban van némi hiányérzetem.

– A repülőtéri fogadtatása mindenesetre frenetikusra sikeredett. Jószerivel fél Paks ott volt, így a magyar dzsúdó eddigi két világbajnoka, Kovács Antal és Braun Ákos is.
– Magam is meglepődtem, hogy ilyen sokan kijöttek köszönteni, nagyon jól esett. Pakson remek kis összetartó csapatunk és közösségünk van.

– S most már nyilván Tyumeny is a kedvenc városai közé tartozik.
– Így igaz, bár ez már Szibéria, most is mínusz tizenkét fok volt, a hó bokáig ért. A városban semmi látnivaló nincs, viszont a versenynek otthont adó komplexum egy olimpiai dzsúdóközpont, nagyon komolyan felszerelve még kivetítőkkel is, és az ebédlőben is van hat plazmatévé. Legalább tíz teremben lehet edzeni, a konditerem pedig háromszor akkora, mint nekünk a dzsúdótermünk.