Élénken él bennem a legutolsó norvég–magyar (2007), amit a biztonság kedvéért inkább az oslói Ullevaal hazai szektorában néztünk végig vendéglátómmal. Mivel sok drukkolni valónk nem volt – 4–0-ra simán kikaptak Gera Zoltánék a Várhidi-éra derekán –, nem derült ki, hogy magyarok vagyunk; a stadionból kifelé jövet még volt némi törekvésünk arra, hogy a mintegy 60 fős magyar táborral összefussunk, de a rendvédelem oltalom alá helyezte honfitársainkat. Így inkább körülnéztünk a stadion környékén – ez voltaképp egy bejárás volt a szűk 30 ezres aréna körül, jellegét tekintve azóta is erre a pályára gondolok, ha valahol azt a szót olvasom, hogy „stadionrekonstrukció”. Az Ullevaalban a nézőtér alatti köbméterekben szálloda, patika, múzeum, sportszervezetek székháza található, alaposan ki van használva a létesítmény. Arról soha nem lehetett olvasni, hogy kihasználatlan a stadion, annak ellenére sem, hogy Norvégia futballmúltja – hát hogyan is illik ezt a jelen ismeretében mondani – szegényes. Mert hogy ma esti ellenfelünk azért ott van a világranglista legjobb 30 csapata között jó ideje, a miénk pedig még csak nem régóta kapaszkodik a legjobb 40 között.
Szóval ez a jól eleresztett Norvégia látogat a budapesti Puskásba szerda este egy kis idényzáró 90 percre, a találkozó talán legnagyobb tétje az lesz, hogy jót „főpróbál”-e az a hat 21 év alatti norvég srác a magyar válogatott ellen, akiknek jelenése van a korosztályos Európa-bajnokságon. Egil Olsen kapitány a norvég foci legközvetlenebb érdekeinek rendelte alá a budapesti haknit, és az összeszokott ificsapat gerincével igyekszik majd borsot törni Egervári Sándor rég nem látott jó évet produkáló válogatottjának orra alá.
2012 a nagy évek között
Idényzáró lévén illő néhány szóval megemlékeznünk erről a kétségkívül sikeres esztendőről: utoljára 1998-ban, illetve 2000-ben fordult elő a válogatottal az a dicsőség, hogy egyetlen vereséggel megúszta az évet – Bicskei Bertalan kapitánykodása alatt '98-ban csak Portugália múlta felül a nemzeti csapatot, két évvel később pedig a „tiszai ciánszennyezéses” meccsen Ausztráliától kaptunk ki simán (3–0) az Üllői úton (egyik volt osztálytársam eltalálta hallal Bosnicot, egy másik pedig két liter vodkanarancsot hozott a Fradi-stadionba), majd utoljára láthatott 60 ezer ember a Népstadionban mérkőzést, mégpedig a 2–2-re végződő magyar–olasz vb-selejtezőt.
2012-ben a Norvégia elleni lesz a kilencedik meccsünk, az előző nyolcon 4 győzelem mellé 3 döntetlen és 1 vereség sikeredett be, a négy tétmeccset (vébéselejtezőt) tekintve a mérleg 3 győzelem (Andorra, Észtország, Törökország), 1 vereség (Hollandia), amivel a kvalifikációs csoportban a második helyen állunk a tuti első Hollandia mögött. A nem tétre menő találkozók azért érdemelnek még egy mondatot, mert kevéssel a nyári Európa-bajnokság előtt két „éles” Eb-résztvevővel is meg tudott mérkőzni a válogatott, előbb Csehországot kapta el idegenben (2–1), majd Írországot állította meg (0–0) Budapesten – a csehek végül csoportgyőztesként jutottak a végállomást jelentő nyolcaddöntőbe, Írország pedig három vereséggel zúgott ki a tornáról.
A két utolsón 8-at vágtak nekünk
A jelenünkről néhány szóval: az elmúlt napokat Telkiben töltő Egervári Sándor nem győzte hangsúlyozni, hogy olyan eredmény kell a Puskásban este fél 9-kor kezdődő összecsapáson, amelyet örömmel cipelünk majd a hátunkon hónapokig. Szó se róla, innen ezt már csak elrontani lehet, a kapitány elvárt 4 pontjából (erről is volt pár keresetlen szavunk ) 6 sikerült a versenyben maradás szempontjából kulcsfontosságú két selejtezőn, a törököknél semmivel sem jobb, ráadásul most ifigarnitúrával érkező Norvégia pedig most végre megverhető.
Miért „végre”? Lobogtathatjuk ugyan bőszen a csinos kis mutatónkat az északiak ellen, de a 100 éve íródó közös futballtörténelem legnagyobb meccseire gyakorlatilag már senki sem emlékszik ('81-ben győztünk utoljára, ami óta 8 összecsapás ment le magyar diadal nélkül), annál emlékezetesebb viszont az a bizonyos oslói éjszaka 1996-ból, amikor 82 percen át önfeláldozóan védekezett a Bánfi–Mracskó–Sebők Vili tengely, majd Kjetil Rekdal egy jól sikerült szabadrúgása (1–0) után még besimított kettőt, kialakítva a 3–0-s végeredményt. Sem akkor Oslóban, sem az utolsó két összecsapásunkon (1–4 itthon, 4–0 kint) nem volt fikarcnyi esélyünk, ezért is dolgozhat igen nagy revánsvágy a szurkolókban (csaknem 20 ezer jegy elkelt már 1000, illetve 2000 forintért), és remélhetőleg a csapatban is.
Abban a csapatban, amely rendre akkor teljesített eredményesen a fontos pillanatokban, amikor gondok garmadája gyötörte – ilyen volt a helyzet a tavalyi svéd, illetve az idei török meccs előtt, amikor kezdőjátékosok sorára (például Juhász Roland, Dzsudzsák Balázs) hiába tartott volna igényt Egervári kapitány. A 2007-ért térdsérülése miatt visszavágni nem tudó Gera Zoltán mellett a csehverő csapatban fontos láncszem, a gerincbántalmakra panaszkodó Szakály Péter, valamint a vírus miatt ágynak esett Lipták Zoltán és az izomfáradt Gyurcsó Ádám nem áll rendelkezésre (csakúgy mint a villámléptű debreceni bekk, Mészáros Norbert), de helyettük mindösszesen egy védő kapott behívót, a szombathelyi Haladás védője, Guzmics Richárd.
Izlandtól is ki tudnak kapni
A norvégok közelmúltbéli eredményei eléggé jól jelzik, mire számíthattunk volna, ha a legerősebb (vagyis a felnőtt) csapattal jönnek. A 2012-es kontinenstornáról gólkülönbség miatt maradtak le Portugália mögött – hiába maradtak veretlenek Oslóban az egész selejtezősorozat alatt –, a '14-es világbajnokságra pedig már most jó esélyük van kijutni, mert eléggé „mákos” csoportba kerültek a legyengült Szlovénia, az Eb-n szintén nem szerepelt Svájc, a már idegenben is elkapott Ciprus, még a Koeman-csapat által is oda-vissza vert Albánia, illetve a szintén nálunk jóval gyengébb Izland mellé. (Utóbbiaktól egyébként furcsa mód simán kikaptak idegenben.) Norvégia négy forduló során 7 pontot szorgoskodott össze és második Svájc mögött az E jelű hatosban.
Évzáró barátságos meccseink egyébként igen hektikusan szoktak sikerülni. 1998-ban az említett Svájcot 2–0-ra verte a Bicskei-csapat, 2000-ben Macedóniában győztünk 1–0-ra, és 2001-ben is velük „szilvesztereztünk” (5–0). 2002-ben jött egy „tök égő” hazai 1–1 Moldova ellen, 2003-ban pedig egy halálos blamázs Észtország legjobbjaival szemben az Üllői úton (0–1), de csak azért, hogy – a nemrég igazi tétmeccsen is legyűrt – Észtország a 2004-es Király Kupán megtanulja a magyarok istenét (5–0). 2005-ben Lothar Matthäus vitte a fiúkat egy közép-amerikai kirándulásra, akkor tanulta meg az ország Antigua és Barbuda nevét (az eredmény: 3–0). 2006-ban Priskin Tamás nagy időszaka jelentette Kanada végzetét (1–0), 2008-ban pedig Észak-Írország volt az áldozat – saját otthonában (2–0). A fent után lent, a lent után fent – sorminta kezdődött a belfasti estével. 2009-ben Belgiumban 3–0-ra kapott ki a Koeman-gárda, 2010-ben Litvánia nem maradt talpon a magyarországi „kvízjátékban”, 2011-ben viszont az Eb-re élesített Lengyelország sikeresen avatta fel velünk a megújult poznani stadiont (2–1). A sorminta alapján egy kapott gól nélküli, hazai győzelemnek kell következnie a magyar–norvégon.
