Női válogatottunk visszatért a legjobb nyolc közé, ahol legutóbb 2007-ben járt. Sőt, visszatérhetett volna a legjobb négy közé is, ahol 2005-ben láttuk. Azaz az első, általános értékelések szerint együttesünk ismét ott feszít a világelitben. Kérdés persze, mi a világelit, és hosszabb távon hol lehet a magyar csapat helye benne. A sűrűjében vagy a peremén?
Ha a szerdai negyeddöntő kulcsszituációiban csak picit kevesebb a hiba – ráadásul ki nem kényszerített hiba –, a magyar válogatott elődöntős, azaz tavalyi Eb-bronza után ismét a dobogót célozhatja, mi pedig most bizonyára azzal áltatnánk magunkat, hogy tartósan, megingathatatlanul ott vagyunk az éremesélyesek között. Ha viszont egy körrel korábban, hétfőn nem játszik minden és mindenki a kezünkre, még az arra a napra tartásukat és eszüket veszett spanyolok is, valószínűleg nyolcba sem jutunk, és most a kézilabdás társadalom fele reményvesztett, míg a másik fele nagyon okos. Mindebből az következik: a magyar válogatott eredményét, ha nem is a pillanatnyi, de a tíznapi forma, diszpozíció dönti el az aktuális világversenyen, hisz aki mondjuk a nemzetközi massza 3-13. helye között lebeg, az mindig lehet éppúgy bravúros bronzérmes, mint sehol sem jegyzett tizenvalahányadik is.
Tulajdonképpen ez a kettősség dolgozott Hajdu János megbízott szövetségi kapitányban is, amikor az első gyorsértékelésre vállalkozott: „Elméletileg két úton indulhattunk volna el. Az egyik a fiatalítás, amihez meg is lettek volna a kiszemeltjeim, a másik a tavalyi Eb-keretre építés. Előbbi azonban nem jöhetett szóba, mert átmeneti volt a szerepem a válogatott élén, úgyhogy maradt az utóbbi. Örülünk neki, hogy a tavalyi Eb-3. helyezés után sem süllyedtünk vissza katasztrofálisan, erre építhet Karl Erik Böhn is, ha visszatér a csapathoz, és megkezdik a közös munkát a jövő decemberi, magyar–horvát közös rendezésű Európa-bajnokságra.”
Hajdu hozzátette még, pici koncentrációs hibákon és balszerencsén múlott, hogy nem sikerült négybe kerülni; hogy a jövőben ne feltétlenül mindezen múljon, csökkenteni kellene az esetlegességet, a hiányposztok számát. Hisz igazából csak irányítóban és papíron balátlövőben állunk extraklasszis szinten; ami utóbbiakat illeti, ez nem Tomori, és még kevésbé Zácsik vb-je volt, ha pedig egyszerre küldjük pályára Görbiczet, Szucsánszkit és Kovacsicsot, a mezőny legvirtuózabb, ám egyúttal legalacsonyabb sorát vetjük be. Mondani sem kell, Pálinger Katalin visszavonulásával kapunkból eltűnt a megingathatatlanság, ő szinte nem is tudott rosszul védeni, mert az ellenfelek annyira tisztelték, hogy olyan lövéssel nem is kísérleteztek, amely csak kapushiba árán lehetett volna gól. A középen összesűrűsödő magyar akciók során a szélsőket általában csak jobb híján játsszák meg, posztképzésünk legsúlyosabb kritikája a krónikus beállóshiány, régi fegyverünk, a lerohanás is csak a statikusabb riválisokkal szemben érvényesül, és így tovább.
A fent említett bizonytalansági tényezők közül azonban az egyik legélesebb rizikófaktor maga a szövetségi kapitány személye. Hajdu János utalt arra a roppant nehezen kezelhető helyzetre is, hogy ő csupán beugróként landolt a csapatnál a lassan egy éve leukémiával küzdő Karl Erik Böhn helyett; a szituációt nem is igazán sikerült kezelni, senkinek sem. „KEB” pár hónapja még az életéért harcolt, ezt a csatát remélhetőleg sikeresen megvívta, de orvosi értelemben gyógyultnak legkorábban öt év múlva nyilvánítható. Most mégis arra készül, hogy a hazai rendezésű világverseny évében újra a válogatott élére álljon, visszalépjen a még a tavalyinál is eszelősebb pörgésbe.
A kockázat óriási, és nemcsak ő maga, hanem a magyar női kézilabdázás egésze számára is. Pedig szerda este Belgrádban „ezredszer” derült ki: menny és pokol között résnyire nyitott ajtókon át vezet az út.
