A válogatott keret versenyzői, edzői közül sokan fel sem ismerték a nyurga, szőke, kék szemű fiatalembert, amikor – másfél órával a csapat zöme után – január 6-án késő este – megérkezett a torontói járattal a havannai José Martí Nemzetközi Repülőtérre. Ami, mondjuk, nem is csoda, hiszen Darányiék tizennégy évvel ezelőtt hagyták el Budapestet, s kötöttek ki Torontóban, ahogy tették a magyar kivándorlók száz évvel ezelőtt is, a tisztes megélhetés reményében, amit az őshaza sem akkor, sem a 21. században nem biztosított számukra. Zsolti azóta gyakorlatilag a 2012-es és a 2013-as korosztályos bajnokságon mutatta meg magát, igaz, akkor jó alaposan, mert mindkét viadalt megnyerte, s jelenleg ő Magyarország bajnoka az ifjúságiak között a 69 kilós súlycsoportban.
– Most már 69 kiló vagyok, ami még mindig nem a végső súlycsoportom, hiszen száznyolcvan centi fölötti magasságommal valószínűleg a 75 kilóban fogok versenyezni felnőttként – mondta a cojimari Hotel Panamericano társalgójában az 1995. március 10-én Budapesten született fiatalember, akinek kiejtésén megérezni a tizennégy, Kanadában töltött évet.
– Mióta bokszol?
– Ó, édesapám már 3-4 éves koromban kesztyűzött velem, ő amatőr ökölvívó volt, tehát családi hagyomány a boksz. Szervezett keretek között kilencévesen kezdtem az ökölvívással foglalkozni, s másfél évvel később bekerültem az egyik legnevesebb kanadai profi, Chris Johnson torontói – Port Credit-i – edzőtermébe, a King’s Gymbe. A jamaicai származású Chris a barcelonai olimpián lett harmadik középsúlyban, az amerikai Chris Byrdtől kapott ki az elődöntőben, majd a profik között 26 győzelem, 3 vereség, 1 döntetlen volt a mérlege, amikor visszavonult a 2003-as Antonio Tarver elleni félnehézsúlyú KO-veresége után.
– Akkor már tudom is, honnan van a profikra jellemző, leeresztett kezű, laza, az amatőrök között szokatlan stílusa.
– Valószínűleg Chris hatása. Tízévesen már elindultam az első versenyemen, életemben összesen négyszer kaptam ki, volt egy négyéves veretlenségi szériám, s most is két éve veretlen vagyok. És ebben a két évben benne van két magyar bajnokság.
– Haladjunk sorjában. Hogyan jutott eszébe, hogy haza kellene jönni, és magyar színekben bokszolni?
– A kanadai korosztályos válogatottaknak is tagja voltam, de mivel még nincs meg az állampolgárságom – nem adják azt olyan könnyen –, inkább a magyart választottam. Így jöttem haza 17 és fél évesen a 2012-es junior bajnokságra, ahol négy nap alatt négy meccset kellett vívnom, és mind a négyet meg is nyertem. Az elődöntőben Sinkót kiütéssel, a döntőben Bangó Edvárdot 5:0-s pontozással vertem, és bajnok lettem. Utána mentem volna a magyar válogatottal a jereváni világbajnokságra, de mivel megromlott a diplomáciai kapcsolat a két ország között, ezért nem utaztunk, és én lemaradtam életem első vb-jéről.
– Viszont tavaly ifjúsági bajnok lett Hódmezővásárhelyen!
– Igen, az elődöntőben Berkit, a döntőben az Eb-bronzérmes Bársony Bernárdot győztem le pontozással. Ezek után decemberben szólt Kovács László szövetségi kapitány, hogy a felnőttválogatott kerettel utazom Havannába, a kubaiakkal tervezett közös edzőtáborba.
– Mit érzett, amikor ezt megtudta?
– Majd kiugrottam a bőrömből! Hogy én a világ legjobbjaival, a kubaiakkal edzhetek együtt! Ilyesmire gondolni sem mertem volna.
– És tényleg a világ legjobbjaival találkozott?
– A legeslegjobbal, konkrétan a 69 kilós Roniel Iglesiasszal is kesztyűztem, az aktuális olimpiai bajnokkal. Igaz, ő 64 kilóban nyert Londonban, de már feljött 69 kilóba. Őt is anya szülte, jó párszor tisztán megütöttem, igaz, kaptam is tőle, de hát a boksz már csak ilyen. Utána felhívtam az apámat, hogy képzeld, az olimpiai bajnokot pofoztam!
– Meg ő is pofozta önt
– Erről kevesebbet beszéltem
– Milyenek a kubai bunyósok?
– Nemcsak erősek, hanem elképesztően jó a ritmus- és egyensúlyérzékük, azaz roppant ügyesek. De kivétel nélkül mindegyikük!
– Torontóban tanul még?
– Most nem, a boksz mellett ez nem megy, előtte a brantfordi St. John’s College-ba jártam – csak úgy jelzem, hogy Wayne Gretzky is brantfordi
– És még melyik celebet ismeri?
– Lennox Lewist, bár ő nem celeb, hanem az egyik legnagyobb bokszoló, aki valaha élt. Jóban vagyunk, jártam már a házában is, és pingpongoztunk! Rendes srác, nagyon jó fej!
– Ahogy hallom, nem szívbajos, mármint ön, úgy beszél a legnagyobb sztárokról, mintha együtt nőttek volna fel.
– Nem félek én senkitől sem, minden meccsemet meg akarom nyerni. Egyébként kanadai bajnokságot is nyertem már, a felnőttet, a saskatchewani Reginában. Nem ismerek lehetetlent.
– Utcán verekedett már?
– Ja, néhányszor előfordult már, de inkább visszahúzódok. Elmegyek, ha belém kötnek. Pedig simán lecsavarnám őket!
– Azt mondta, most nem tanul. A bokszból él?
– Nem, eljárok dolgozni az apámmal, tetőfedés, költöztetés, ilyesmi, Jól kiegészíti a bunyót.
– Mi a következő állomás?
– Február 4-én a Bocskai István Emlékverseny Debrecenben. Tényleg, hol van Debrecen?
– Pesttől keletre, olyan 230 kilométerre. Miért?
– Mert meg akarom nyerni a Bocskait. Legalábbis megpróbálom
