– Hogy aludt, Béka bá’?
– Rosszul. Látogatóim voltak
1994 tavaszán az ökölvívó-válogatott Sváb-hegyi edzőtáborában hangzott el ez a rövid beszélgetés, az egyik bunyós kérdezte Török Gyulát, az 1960-as római olimpia bajnokát, a keret egyik edzőjét. Én pedig néhány egyetemista haverommal együtt pár méterrel odébb lapítottam, hiszen a Sportfólió című, a sport gazdasági hátterét bemutató kétnapos diákrendezvény, valamint az esti buli egyik szervezőjeként pontosan tudtam, kik voltak azok az éjjeli látogatók: mi, eltévesztve a szobaajtót. Emlékszem, ahogy szegény Béka bácsi álomittasan vette fel a szemüvegét, de mire sikerült neki, mi már elegánsan odébbálltunk. Aztán később újságíróként is meglátogattam őt kispesti otthonában, a Tulipán utcában egy interjú miatt, ekkor már túl volt az agyvérzésén, felesége, Marika odaadó ápolása közepette az emlékeinek élt, egykor rettegett bal keze szinte teljesen bénultan pihent a fotel szélén. S most, hogy ezt írom, beugrik egy hasonló kép, a másik legendával, a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlóval szintén már csak akkor találkozhattam munkámból kifolyólag, amikor betegsége elhatalmasodott rajta.
Szántó Imre viszont mindkét klasszissal dolgozhatott együtt, Pappot ő segítette a válogatott mellett, Török pedig neki segített, amikor Öcsi bácsi szövetségi kapitány lett. Ráadásul Békával – aki bátyjától kapta a becenevét, kölyökként annyit ugrált a vízbe a kispesti strandon – gyerekkoruk óta ismerték egymást:
– Kispestiek vagyunk mindketten, pár utcával arrébb laktunk egymástól. Közel hat évvel idősebb nálam, ez azért sokat számított, a kamaszokat nem nagyon érdeklik a tízéves „takonypócok”, mi viszont csodálattal nézegettük őket, ifjú titánokat. Később még inkább, amikor Béka olimpiai bajnok lett, emlékszem, 1961-ben az ifjúsági és a felnőtt válogatott egymást követően vívott csapattalálkozót, utána közös bankettet rendeztek, s én Béka mellett ülhettem. Rácsodálkoztam, mint fiatal bunyós a befutott sztárra. Ráadásul mindig a társaság középpontjának számított, nagyon jó dumája volt, remekül táncolt, s igazi divatkirályként öltözködött, csöves gatya, menő cipő 1957-ben pár hónapot Angliában töltött, a bátyja hosszabb időt Amerikában, mindig neki voltak a legjobb cuccai Kispesten. Olyan jó emlékeket őriztem róla, hogy amikor edzőt választhattam magam mellé a válogatottnál, azonnal rá gondoltam.
Török Gyula 1993 és 1994 között dolgozott a nemzeti gárdánál, Szántó rábízta a kisebb súlycsoportok tagjait, akiknek nagyszerű taktikai tanácsokat tudott adni. Mégsem maradt túl hosszú ideig, Öcsi bácsi szerint túl erős egyénisége miatt kevésbé tudott csapatban, közösségben gondolkodni, dolgozni. Ám egyéni sportágak klasszisainál ez bizony gyakran előfordul. S hogy milyen bunyós volt?
– Különleges adottságokkal, dinamikus izomzattal rendelkezett, a beugrós bal horog számított a specialitásának. Ezzel az alacsony súlycsoportja ellenére rengeteg kiütéses győzelmet aratott, vagy ha nem, akkor is elvette az ellenfél harci kedvét és folyamatos védekezésre kényszerítette. Itthon azért néhányan kiismerték, s fogyasztania is sokat kellett, az 1959-es és az 1960-as országos bajnokságon kikapott. Ám a mestere, Énekes Árpád pontosan tudta, hogy nemzetközi szinten ő lehet a nyerő, olimpiai arany- és Európa-bajnoki ezüstérem lett az eredménye. Béka rengeteget köszönhetett Énekesnek, nagyszerű kapcsolatban voltak egymással, ami elengedhetetlenül fontos edző és tanítványa között. Papp Laci Adler Zsigmonddal ápolt hasonlót, vagy jómagam Kovács Pistával. Ráadásul Énekes elengedte Béka kisebb stiklijeit, ha néha kihúzta magát az edzés alól, azt szoktam mondani, ennek köszönhető, hogy végül olimpiai bajnok lett. Akkoriban ugyanis a szovjet típusú felkészülés dívott, rengeteget futottak a bunyósok is, szétedzették magukat, de Béka érezte, hogy neki erre nincs szüksége. A kisebb súlycsoportok KO-királyának számított, nem kellett neki akkora állóképesség, nem robotolta végig a meccset, de közben rákészült a nagy ütésre Persze ezt csak utólag fejtettem meg, akkor csak azt láttuk, hogy megy a bunyó, aztán egyszer csak fekszik az ellenfél, Béka nyer.
Török igazi lokálpatriótának számított, hiába kapott ötkarikás diadala után egy lakást a Parlament közelében, inkább eladta és visszament Kispestre.
– Amikor az edzőtábor szünetében mentünk haza a Sváb-hegyről, nagyjából az Ady Endre útnál mindig azt mondta: „Itt még a levegő is más!” Kispest központi figurájának számított, amikor edzőként a válogatotthoz került, a baráti köre sokszor elkísért minket a versenyekre is, nem egy helyi haver közülük aztán a hatására bekerült az ökölvívásba, támogatta az 1997-es budapesti vb-t, a sportágat. Béka bohém, mégis egyszerű, tisztességes ember volt, most hogy elment közülünk, eszembe jut, hogy már csak két magyar olimpiai bajnok bunyós él: Gedó Gyuri és Kovács Pisti. Ezeket a nagyszerű versenyzőket, akik egyéni sportágban nyújtottak fantasztikus teljesítményt, inkább életükben kellene jobban megbecsülni, mint halálukban. Valamit nagyon tudhattak, s ezt a tudást nem szabadna elherdálni.
