Címfestő, de zenészként is tehetséges apja és háztartásbeli anyja bizonyosan nem ökölvívónak szánta, de későbbi emberjogi, szociális aktivista munkájára a családi indíttatás alapján büszkék lehettek. Elvégre a papa és ő maga sem véletlenül kapta a keresztségben a Cassius Marcellus Clay nevet egy 19. századi haladó gondolkodású, rabszolgaság-ellenes amerikai földbirtokos, politikus után. Aki természetesen fehér ember volt, de 1942. január 17-én Louisville-ben született fekete hősünk is világosabb árnyalatú bőrt örökölt ír ősökkel is bíró édesanyja, Odessa Grady Clay révén. Ettől még a „Dél kapujának” hívott Kentucky állambeli településen túlzás lett volna faji egyenjogúságról beszélni a 20. század közepén, ez Clay-Ali későbbi életútjára meghatározóan hatott.
A történet szerint egy korábban bokszolt helyi rendőrtiszt, Joe Martin terelte a ring felé, amikor a 12 éves Cassius elpanaszolta neki, hogy a helyi búcsú forgatagában ellopták a biciklijét. Martin lehívta egy edzésre a heveskedő srácot, aki hat hét múlva már meg is nyerte első amatőr ökölvívómeccsét. Ezt még több mint száz követte, s mindössze öt végződött vereséggel, miközben Clay 16 évesen kimaradt az iskolából és minden percét a bunyónak szentelte. Mint mondta, a kosárlabda- vagy amerikaifutball-karrierhez el kellett volna jutnia egy főiskolára, tanulnia, vizsgáznia, de bunyósként „csak” edzenie kell, majd nyernie, s máris a pénzénél van.
A hihetetlen mozgáskészségű, egyedi stílusú fiatalember állami, országos és Arany Kesztyű-bajnokságokat nyert, majd mindössze 18 évesen kijutott az 1960-as római olimpiára, ahol egészen a félnehézsúlyúak dobogójának a tetejére menetelt. Hamar kifejlődött öntömjénező habitusára jellemző saját itáliai diadaláról költött versikéje – s Komáromy Rudolf (mű)fordítása sem kutya: „Levertem a ruszkit, levertem a lengyelt, / Amerika ezzel még egy érmet megnyert. / Ámul a sok talján, tiszteli a hazám: / Jobb ez a Cassius, mint az antik, az ám!” A döntőben „levert” lengyel egyébként Papp László korábbi középsúlyú riválisa, Zbigniew Pietrzykowski volt, az említett aranyérem pedig az Ohio folyóban landolt, miután Clay behajította oda, mert nem szolgálták ki egy csak fehéreknek fenntartott étteremben
1960. szeptemberi ötkarikás diadala után pár héttel, október végén már át is állt a hivatásosok közé, s felment nehézsúlyba, Fred Stoner, a legendás Archie Moore, majd Angelo Dundee vette át a felkészítését. 16. meccsén, 1962 novemberében volt edzőjét, Moore-t ütötte ki a 4. menetben, 20. derbijén, 1964 februárjában pedig megszerezte a világbajnoki övet. Pedig a címvédő Sonny Liston 7:1 arányban számított esélyesebbnek, talán ezért is merült fel, hogy a maffia parancsára kellett feladnia a küzdelmet a 6. menetben, hivatalosan vállsérülés miatt. A meccs ettől függetlenül a Ring Magazine-tól megkapta az év mérkőzése titulust. A leeresztett kezű, kesztyűvel védés helyett elhajolgató, a szakmai mellett a viselkedési konvenciókat is sutba dobó Clay – a mérlegelésen akkora műsort csinált, hogy az ügyeletes orvos pszichiátert akart hívni hozzá – mindenesetre a csúcsra ért. A szenzációt aztán két nap múlva újabbal tetézte, áttért a mohamedán hitre és felvette a Cassius X, majd a Muhammad Ali nevet.
Ha harsány kivagyisága sokakat irritált, akkor most még többen helyezkedtek szembe vele, miután csatlakozott az Elijah Muhammad és Malcolm X által vezetett Nation of Islam nevű afroamerikai szektához. Pontosabban a feketék egyenjogúságáért folytatott küzdelmével milliók példaképévé vált, ezzel együtt azonban milliók el is fordultak tőle. S várták a vesztét. Ám az csak nem jött el. Ali visszavágót adott Listonnak, s már az 1. menetben kiütötte, aztán egy másik korábbi bajnokot, Floyd Pattersont vert simán, majd egy év leforgása alatt még hétszer(!) védte meg vb-címét. S közben nyomta a tőle szokásos szöveget: „Ez csak munka. A fű nő, a madarak énekelnek, a hullámok a homokot mossák, én pedig embereket verek.”
Aztán 1967-ben, a vietnami háború eszkalálódása idején sok ezer honfitársához hasonlóan megkapta a behívót. Laktanyai operettkatonaság helyett más is kinézhetett volna neki, nem úgy, mint mondjuk szűk tíz évvel azelőtt egy másik műfaj királyának, a Wiesbadenben nem sebesülést, hanem feleséget szerzett Elvis Presley-nek. Ám sosem derült ki, „mi lett volna, ha ”, hiszen Ali megtagadta a besorozást egyrészt vallási indokokra, másrészt a feketék elnyomására hivatkozva. Hazaáruló vagy polgárjogi harcos? Gyáva nyúl vagy bátor aktivista? Köztes vélemény nem születhetett, a beindult bürokrácia pedig a negatív póluson állt: miután az illetékes bíróság ötéves börtönre és tízezer dolláros pénzbüntetésre ítélte, a New York-i sportbizottság pár órán belül bevonta a versenyengedélyét, a WBA szervezet pedig megfosztotta világbajnoki címétől.
Hosszas politikai elemzésbe egy alapvetően sporttémájú cikkben felesleges lenne belebonyolódni. A lényeg, hogy a fellebbezés és a pereskedés után az amerikai Legfelsőbb Bíróság végül Alinak adott igazat, viszont a mérkőzés nélkül eltelt három és fél évet – amely karrierje vélhetőleg legszebb időszaka lett volna – nem tudta visszaadni. A bunyósnak a maga mércéjével így sem lehetett más célja, mint visszakapaszkodni a csúcsra. 1970 végén előbb a fehér reménység Jerry Quarryt, majd Oscar Bonavenát intézte el könnyedén. Elvesztette ugyan gyorsasága egy részét, az ütéseket is inkább állta, mint elkerülte, de az ereje nem hagyta el, ravaszsága csak nőtt. Így jött el a helyébe lépett világbajnok, Joe Frazier ellen 1971. március 8-án, a Madison Square Gardenben az évszázad mérkőzése, két veretlen nehézsúlyú klasszis tizenöt menetes öldöklő küzdelme. A végkifejlet drámaiságát sikoltozva követték a drukkerek, az utolsó menetben Ali támadásába Frazier belevert egy bal horgot, és a legnagyobb a padlón találta magát. Feltápászkodott ugyan, de a döntés nem lehetett más, mint egyhangú Frazier-siker. Elvesztette veretlenségét, de ez elmondása szerint nem vágta földhöz: „Most mit tegyek, lőjem főbe magam?”
A főbelövés elmaradt, s Ali nem omlott össze. Két év alatt tíz győztes meccsen jutott túl, ám 1973 márciusában Ken Nortontól váratlanul pontozással kikapott. Gyors reváns következett, majd 1974 januárjában Joe Fraziernek is visszavágott, így ez év októberében következhetett egy újabb legendás derbi Kinshasában: „Rumble in the Jungle” – az addig mindenkit kilapított új uralkodó, George Foreman ellen. A 62 ezer helyszíni néző és szurkolók millióinak a megdöbbenésére nem táncolt el Big George elől, hanem odaállt elé, csalogatta, heccelte, s közben fárasztotta a regnáló világbajnokot. A 8. menetben aztán megsemmisítő pofonzáport zúdított rá, az utolsó egy pontos jobbos volt állcsúcsra. A profi bokszban használt, fennkölt eposzi jelzője ezen a derbin vált valósággá. Imponáló teljesítmény, s újra egyértelmű, teljes értékű vb-cím, egy évtizeddel az első megszerzése után.
Pályafutásába belefért még egy korszakos csata, a Frazier elleni trilógiáját lezáró, 1975 legjobb meccsének választott „The Thrilla in Manila”. Ugyan megnyerte a 14. menetben, de elájult, s halálközeli élménynek nevezte. Utána már inkább lefelé ment, bár 1978 februárjáig őrizte vb-övét. S gyorsan vissza is szerezte Leon Spinkstől, majd két év szünet után – pedig édesanyja is kérte, ne térjen vissza a ringbe – a Larry Holmes és Trevor Berbick elleni vereség volt a hattyúdala.
A láthatóan lomhább, lassúbb Alin 1982-ben diagnosztizálták a Parkinson-szindrómát, de már 1977-ben kapott olyan orvosi tanácsot, hogy abba kellene hagynia. A nyolcvanas években félrekezelték, állapota fokozatosan rosszabbodott. Ma már a mozgás is nehezen megy neki, a szakvélemények szerint betegsége egyértelműen az ökölvívás hatására alakult ki. Korábban féltek tőle, most meg sajnálják, de ő nem kér ebből. „Az emberek azt mondják, teljes életet éltem, de én figyelmeztetem őket, hogy még nem haltam meg. A boksz, a felhajtás csak az életem hajnalát jelentette. Az igazi csak most kezdődik. Harcolok az igazságtalanság, a rasszizmus, a bűnözés, az analfabetizmus és a szegénység ellen.”
Minél tovább, annál jobb.
