Juhász Roland: Meggyőzött a kapitány

A 78-szoros válogatott középhátvéd Pintér Attila csapatában is alapember lehet. Interjú.

– Tápiószecsőről hogyan vezetett az útja az MTK-hoz?
– Tápiószentmártonban nevelkedtem, ott csak iskolai szinten fociztam. A közelben Tápiószecsőn volt komoly utánpótlásklub, ahol összegyűjtötték a környező településekről az ügyes gyerekeket. Isteni szerencsének tűnhet, hogy onnan az MTK-hoz kerülhettem, mégsem volt az, hiszen a csapatunk utánpótlásszinten a kiemelt bajnokságban szerepelt, s rendszeresen jártunk fel Pestre is, NB I-es együttesekkel játszottunk edzőmérkőzéseket. Egy ilyen meccsen figyelt fel rám Pölöskey Gábor, aki az MTK-hoz csábított. Mindez 1997 nyarán történt, tizennégy éves voltam, akkor fejeztem be a hetedik osztályt az általános iskolában. Szüleimmel közösen visszagondolva talán furcsa döntést hoztunk: Budapestre költöztem kollégiumba, de Szecsőn fejeztem be az általános iskolát.

– Miért volt ez jó?
– Bármily különös, tömegközlekedéssel Budapestről gyorsabban el lehetett jutni Tápiószecsőre, mint Szentmártonból, a szüleim pedig dolgoztak, munkába jártak, nem engedhették meg maguknak, hogy engem naponta kétszer fuvarozzanak oda-vissza. S persze így mégiscsak az MTK-ban futballozhattam.

– Viszont fiatalon kikerült a családi fészekből, ami veszélyes lehet egy kamasz számára. Nem szippantotta be a főváros forgataga?
– Szerencsére nem, bár ki merem jelenteni, nem is állt fenn ennek a veszélye. Nem tagadom, volt bandázás, bulizás, előfordult, hogy a fél kollégium a városban éjszakázott, én azonban sohasem maradtam ki. Nyugodtan mondhatom, már akkor nagyon céltudatos voltam.

– Labdarúgónak készült?
– Természetesen. Már egészen kiskoromtól. Az egyesült államokbeli, 1994-es világbajnokság nagyon nagy hatással volt rám, arról álmodoztam, hogy egyszer én is futballista leszek. Az első lépést meg is tettem a célom felé, azon a nyáron lettem igazolt játékos

– Hogyan teltek a kollégiumi évek?
– Az első évben, amikor Szecsőre ingáztam, mindennap fél hatkor keltem, ma is jól emlékszem, a hat húszas vonattal jártam iskolába. Onnan vissza Pestre, edzés, tanulás, vacsora, alvás. Szombat délelőtt voltak a bajnoki meccsek, délután hazamentem, vasárnap vissza a kollégiumba, vagy hétfő reggel nagy pakkal Szecsőn kezdtem a hetet. Gimnazistaként ez annyiban változott, hogy kimaradt az utazás, idővel pedig az MTK felnőttkeretével készülhettem. 2000 májusában, nem egészen tizenhét évesen, a Diósgyőr ellen debütáltam az NB I-ben.

– Egy életre megedzette a spártai életmód?
– Lehet, hogy van benne valami, de én akkor nem éreztem nehéznek az életet, élveztem, amit csinálok.

– Ma ez divatos téma: milyen képzést kapott fiatalon?
– A korosztályom már nem a grundon nőtt fel, szerencsére én mégis nagyon sokat játszottam. Szecsőn volt egy edzőm, aki felhívta a figyelmemet a helyes lábtartásra. Szerintem nagyon sokat jelentett, hogy sokáig csatárként szerepeltem. Bogesz (Bognár György – a szerk.) talán még ma is sajnálja, hogy visszaléptem a védősorba, mindig hangoztatta, milyen jó center válhatna belőlem.

– És ön mit gondol erről?
– Nem bánom, hogy így alakult. A csatárként eltöltött éveknek köszönhetően támadóként is feltalálom magam a kapu előtt, szerénytelenség nélkül mondhatom, szereztem néhány fontos gólt. Mégis úgy érzem, hátul van a helyem, ahol nemcsak a labdaszerzés, hanem a védelem irányítása is a feladatom.

– Illés, Halmai, Babos, Lőrincz, Kuttor, válogatott játékosok egész sora játszott akkoriban az MTK-ban. Hogyan fogadták?
– Én még feltétlenül megemlíteném Hajdú Attilát és Zavadszky Gábort, akik mindig bátorítottak. És persze Ferenczi Istvánt, aki középcsatárként a vetélytársam volt, de máig jó barátom. Túlzás nélkül állítom, felnéztem rájuk, az első fél évben még kifelé is kopogtam az ajtón. A mai fiatalokból sajnos hiányzik a tisztelet, úgy viselkednek az öltözőben, mintha legalábbis Cristiano Ronaldo helyére akarná őket igazolni a Real Madrid. Senki se higgye, hogy az évtizedes magyar hagyományok jegyében kesergek. Vincent Kompany szó szerint mellettem nőtt fel az Anderlechtnél, hiszen egymás mellett öltöztünk. Mindenki tisztában volt vele, hogy mekkora tehetség, de sohasem játszotta az eszét. Most sem teszi a világ egyik legkeresettebb középhátvédjeként. A nyáron találkoztam vele, ugyanolyan barátságosan, szerényen viselkedett, mint tizenévesen.

– Mégis, van, amit mai eszével már másként csinálna?
– Igen, befejezném a gimnáziumot. Nem is értem, annak idején ez miért sikkadt el, hiszen mindig jól ment a tanulás. Ez az egyetlen hátránya annak, hogy már fiatalon profi futballista lettem. De igyekszem pótolni a mulasztást, most, harmincévesen készülök az érettségire, sőt nem akarok itt megállni, tervezem a továbbtanulást.

– Csak nem a pályafutása lezárását fontolgatja?
– Nem, szó sincs róla. Ám időben szeretnék felkészülni a civil életre. Számos példa mutatja, nagyon nehéz az egyik pillanatról a másikra váltani, s ez elsősorban nem is egzisztenciális kérdés.

– S azt már tudja, hogy mivel szeretne majd foglalkozni?
– Az biztos, hogy edző nem leszek, de a sporttól nem szeretnék elszakadni. Szerencsére még van időm átgondolni.

– Meddig, avagy hány évig szeretne még játszani?
– Még nem tudom. A kettő plusz egy éves szerződésemet mindenképpen ki akarom tölteni. Két feltételnek végig szeretnék megfelelni. Egyrészt legyek motivált, másrészt fizikálisan bírjam a gyűrődést. Egyelőre egyikkel sincs gond, ég bennem a tűz, s furcsa módon a nyár végi sérülésem mutatja, hogy a szervezetem bírja a profi sportot, mert nagyon gyorsan felépültem. Azt most megígérem, hogy megélhetési játékosként egyetlen percig sem fogok poroszkálni a pályán.

– A sérülése miatt nem játszhatott sem Bukarestben, sem Amszterdamban. Hogyan élte meg a két kudarcot?
– A távollétem ellenére nem akarom és nem is tudom kívülállóként értékelni a történteket, engem is megviselt a két vereség. Ki lehet kapni, ha jobb az ellenfél, de ezen a két meccsen nem ez volt a gond. Mintha hitét vesztette volna a csapat.

– Lothar Matthäus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman és Egervári Sándor alatt is alapember volt. Melyik kapitánynál érezte a legerősebbnek a válogatottat?
– Az utóbbi kettőnél. Tudom, Lothar Matthäust szakmailag sokan nem tartják kellően felkészültnek, de nagyon erős a kisugárzása. Talán abban hibázott, hogy a mandátuma vége felé túl sok játékost próbált ki. Erwin Koemannál és Egervári Sándornál alakult ki olyan erős mag, amelyre építve lehettünk volna sikeresek. Sajnos a szokásos gondok visszaköszöntek. Többen nem jutottak rendszeres játéklehetőséghez a klubjukban, ami visszahatott a válogatott teljesítményére.

– Az egyik legjobb magyar labdarúgó, Huszti Szabolcs pedig lemondta a válogatottságot. Barátjaként ön kiállt mellette, de azt is leszögezte, soha nem cselekedne hasonlóképpen. Arról nem próbálta meg meggyőzni Husztit, hogy rosszul döntött, térjen vissza legalább most, amikor új a kapitány?
– Szerintem Huszti nem az egyik, hanem az elmúlt mondjuk öt év alapján egyértelműen a legjobb magyar játékos. Mentalitása és futballtudása alapján egyaránt. Mégsem volt kezdő a csapatban. Valahol megértem, hogy ezt zokon vette.

– Egervári Sándor Dzsudzsáknak szavazott bizalmat a bal szélen
– Szerencsére nem az én tisztem ebben a kérdésben állást foglalni, de azt gondolom, Szabinak is lehetett volna helyet találni a válogatottban. De már nincs értelme feszegetni ezt a témát, Szabi már nem játszik a válogatottban.

– Egervári Sándor önt jobban megsértette, amikor Kuvait ellen úgy tíz másodpercre cserélte be. Mégsem távozott sértetten.
– Igen, rosszulesett. Megbeszéltem a kapitánnyal a dolgot. Elmondtam neki, még érzek magamban erőt, barátságos meccsen nem szeretnék időhúzó csere lenni. A tettek azonban fontosabbak. Augusztusban ő is látta, hogy jó formába lendültem, s a csehek elleni meccset végigjátszottam.

– Pintér Attila a hatodik szövetségi kapitány a sorban, aki számít önre? Milyenek a benyomásai a Belekben eltöltött napok után?
– Kimondottan pozitívak. Magam is azok közé tartoztam, a véleményemet nem is rejtettem véka alá, akik úgy gondolták, egy nagy tekintélyű külföldi szakember most talán könnyebben boldogulna. Korábban nem dolgoztunk együtt, ám a Belekben eltöltött öt nap arról győzött meg, Pintér Attila rendkívül felkészült. Az edzések szervezettek, nagyon intenzívek voltak, mindenki nagyon koncentráltan tréningezett.

– Túl a harmincon hogyan viseli, hogy edzőtáborból edzőtáborba költözik? Alighogy hazaért a Videotonnal Spanyolországból, máris indult tovább Törökországba, hétfőtől pedig a Vidivel utazik vissza Spanyolországba?
– Belekérdezett. Őszinte leszek, lelkileg is megvisel kicsit, hogy szinte szünet nélkül harminc napot az otthonomtól távol kell tölteni, de természetesen ez nem lehet szempont. Ám úgy gondolom, szakmailag sem feltétlenül indokolt az újabb spanyolországi két hét, hiszen idehaza a szezon elején teljesen más körülmények fogadnak majd bennünket, mint a tavaszias spanyol télben.

– A kapitány utalt rá, netán négyszemközt el is mondta, hogy önre számít a védelem tengelyében?
– Személyi kérdésekről, konkrét posztokról még nem esett szó, a különféle játékrendszereket gyakoroltuk. Nem félek a versenytől, de azt hiszem, elsősorban nem nekem kell bizonyítanom. Hanem a fiataloknak.

– Hogyan, ha nem kapnak lehetőséget? Csak az ön klubjára gondolva, az őszi szezon végére a négy utánpótlás-válogatott játékos közül Kovács István, Kleinheisler László, Gyurcsó Ádám és Szolnoki Roland is egyre kevesebb időt töltött a pályán. Miközben a helyükön szerepelt külföldiek nem váltották meg a világot.
– Erről beszélek! A magyar futballban megindult a változás, de még nem állt össze a kép. Az akadémiai képzésen van a hangsúly, de a fiatalok a klubokban nem kapnak játéklehetőséget a rengeteg légiós miatt. Ezért idő előtt kimennek külföldre, ahol azonban hátrányos helyzetből indulnak a helybeli játékosokkal szemben. Persze akadnak kivételek, de ki kell mondani, nem ez az út. Először az NB I-ben kell meghatározó futballistává válni, lehetőleg bekerülni a válogatottba, s csak ezután külföldre szerződni. Huszti Szabolcsé és Dzsudzsák Balázsé mellett az én példám is azt mutatja, így lehet érvényesülni. Persze ez csak úgy megy, ha korlátozzák a légiósok számát. De ismét említhetnék egy belga példát is, Lukaku tizenhat évesen bekerült az Anderlechtbe, s csupán tizennyolc volt, amikor megvette a Chelsea. Ha húszéves koráig kispadoztatják Belgiumban azzal, hogy még erősödni kell, akkor aligha készülhetne a világbajnokságra.

– Szeretne még külföldön játszani?
– Nem mindenáron. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy kinn maradok, úgy terveztem, Magyarországon fejezem be a pályafutásomat. Jól érzem magam a Videotonnál, amely jól szervezett, profi klub. Nem mondom, ha a Bayern München hívna, akkor elgondolkoznék De csak a nagyobb fizetés ígéretére már nem vágnék bele bizonytalan kalandba.