Suzanne Lenglen, a múlt század elejének klasszis teniszezője egyes kimutatások szerint egymás után 182 meccset nyert meg, ám közben egyszer azért kikapott. Mert azt bizony vereségnek kell elkönyvelni, ha valaki betegségre való hivatkozással is, de visszalép a 6:2-re elvesztett első játszma után. A sportágban nem nagyon bajlódnak a múlt század elejének olykor zavaros történeteivel, valójában az „open era”, a profi korszak 1968-as indulásától vezetik a statisztikákat, s eszerint a rangsorban Martina Navratilova az első, aki 1984-ben 74 mérkőzésen győzött zsinórban. Ebben benne volt a Roland Garros, Wimbledon és a US Open megnyerése is, Navratilova csak az év végén – mert akkor novemberben rendezték –, az Australian Open döntőjében kapott ki Helena Sukovától.
A boksz hőskorából sem könnyű megmondani, hogy ki mikor adta az első nagy pofont, amit már érdemes volt lajstromba venni, s még bonyolítja a helyzetet, hogy a ringben döntetlen is lehet a végeredmény. Fogadjuk el, hogy a profi ökölvívásban Julio César Chávez (nyitóképünkön) mondhatja magáénak a leghosszabb nyerő szériát, az alapvetően kisváltósúlyú mexikóit 1980 és 1993 között senki sem verte meg, miközben ő elbánt 87 ellenfelével. Ekkor jött egy döntetlen Pernell Whitaker ellen, majd még két győzelem, utána pedig az első vereség a Frankie Randall elleni meccsen.
Nagy kár, hogy Alekszandr Karelin pályafutásáról nincs részletekbe menő statisztika. Minden idők legeredményesebb birkózójáról azt tudjuk, hogy az 1987-es szovjet bajnokságon 1-0-ra kikapott Igor Rosztorockijtól, és ettől kezdve a 2000-es sydney-i olimpia döntőjéig valamennyi mérkőzését megnyerte, beleértve a szöuli, a barcelonai és az atlantai ötkarikás játékokat is. Csak a slusszpoén maradt el, utolsó fellépésén eget verő szenzációként alulmaradt az amerikai Rulon Gardnerrel szemben. Az döntött, hogy egy összekapaszkodásnál az ő kezei nyíltak szét előbb
Arról sincs hiteles információ, hogy az olimpiák valaha élt legnagyobb éremhalmozója, Michael Phelps hányszor csapott be elsőként a 200 méteres pillangóúszásban, annyi biztos, tíz éven át veretlen volt, és ő is felettébb „rosszkor” kapott ki, a londoni olimpia döntőjében a dél-afrikai Chad le Clostól. Vlagyimir Szalnyikovról ugyanakkor nyilvántartják, hogy 1977 és 1986 között 61 versenyt nyert meg egymás után 1500 gyorson. S ha már úszás, Darnyi Tamást 200 és 400 vegyesen 1985 és 1993 között lengte körül a legyőzhetetlenség mítosza, amit mindenképpen meg kívánt őrizni. Így aztán amikor a sheffieldi Eb-n észlelte, hogy a finn Jani Sievinen milyen nagy formában van, a 200-tól inkább visszalépett.
Kevésbé ismert, hogy női magasugrásban a romániai magyar Balázs Jolán 1957 és 1967 között veretlen volt, 140-150 versenyt nyert meg, benne két olimpiát. Férfi 400 méteres gátfutásban Edwin Mosesnek 1977-től misztikusan kilenc éven, kilenc hónapon és kilenc napon át bottal ütötték a nyomát, 107 versenyt nyert meg, az előfutamokat is számítva 122 futamot. Mígnem egy madridi versenyen kikapott Danny Harristól. Távolugrásban a nagy Carl Lewis a maga szerény, 65 egymást követő győzelmével a nyomába sem érhet, de hol vannak ők mind Josida Szaoritól és Icso Kaoritól
