Egyrészt azért nincs, mert a londoni aranyunk dacára lehet hiányérzetük, a két évvel ezelőtti ötkarikás játékokra kardcsapatunk ki sem jutott, míg anno nagyjaink 1908 és 1960 között tíz olimpián az egyéni és a csapatversenyeken tizenkilenc aranyat nyertek a húszból. (1920-ban Antwerpenben nem lehettünk ott.) Másrészt pedig a mai kardvívás bizony már nyomaiban sem emlékeztet a régire, és a szerző, aki a nagy idők utolsó éveinek hiteles tanúja, talán nem ok nélkül aggódik a fegyvernem jövője miatt.
Ő maga a válogatott kerettagságig jutott, majd vívómesterként dolgozott, ám amikor a klasszikus kardvívás helyett a 70-es években egyre inkább az nyert teret, hogy a felek agresszívan egymásnak ugrottak – ahogy mondja: ahelyett, hogy megtanultak volna vívni, elkezdtek rohangászni –, külföldre távozott és pályát változtatott. Németországban fogorvosként vívott ki magának elismerést, de most visszatért a gyökerekhez, és így nem vész kárba sporttörténeti szempontból is jelentős munkája sem, amit negyven évvel ezelőtt kezdett el.
Tudniillik felbecsülhetetlen értékű hangfelvételeket készített a már eltávozott nagyokkal, Gerevich Aladárral, Kovács Pállal, Kárpáti Rudolffal, továbbá az őket követő generáció tagjaival, akik már nem tudtak elődeik nyomába érni, és a kordokumentumnak is tekinthető könyvben a miértről is képet kapunk. Az eredeti felvételek digitalizálva a mellékelt DVD-n meghallgathatók, kuriózum, hogy megszólalnak a korszak külföldi klasszisai is, ugyanakkor érezzük, hogy sok régi seb máig nem hegedt be, a tokiói olimpiai bajnok Pézsa Tiborral a szerző bevallottan nem is kereste a találkozót.
Külön kell szólni arról, hogy hallhatjuk a második világháború utáni generáció legtehetségesebb és legnagyobb tudásúnak tartott pengeforgatóját, Horváth Zoltánt, aki már 20 évesen, 1957-ben világbajnok volt csapatban, három évvel később a római olimpián is tagja volt aranyérmes csapatunknak, egyéniben Kárpáti mögött ezüstérmes lett, 1962-ben pedig egyéni vb-címet szerzett.
S aki a szerző testvérbátyja.
„Miután a Bay-éra (Bay Béla szövetségi kapitány – a szerk.), azaz 1963 után a hivatalosok mindmáig mellőzték, létezését is ignorálták (1966-ban azért csapatban világbajnok lett – a szerk.), úgy érzem, jogos, ha könyvemben az őt megillető helyre kerül” – írja Horváth Géza, aki írásában bevallottan úgy szándékozik bemutatni a klasszikus magyar kardvívást, hogy a laikusok is megérthessék.
Bizton állíthatjuk, sikerrel járt.
(Horváth Géza: Ide veled, régi kardunk! Filmkapu Kft., 5700 forint)
