Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor – így állt össze a világverő asztalitenisz-csapatunk, amely harmincöt éve Phenjanban úgy nyerte meg a vb-t, hogy kétszer is legyőzte a nagyvilág számára verhetetlennek hitt kínai válogatottat: a csoportküzdelmek során 5-2-re, a döntőben pedig 5-1-re. Annak az országnak az együttesét, amelynek akkor tízmillió igazolt játékosa volt.
Televíziós közvetítés híján 1979. április 30-án a délelőtti órákban a fél ország a rádió mellett ült, és hallgatta Vass István Zoltán tudósítását. A döntő előtt már egy órával telt ház volt az észak-koreai főváros gigantikus sportcsarnokában, 22 ezren zsúfolódtak össze a lelátókon. Egy kis magyar turistacsoportot leszámítva mindenki a kínaiaknak szurkolt, ám ahogy haladtunk előre az időben, úgy lett egyre csöndesebb a publikum, és hasított bele az éterbe a magyar kispadról – ne feledkezzünk meg az előcsatározások során szóhoz jutó Takács Jánosról és Kreisz Tiborról sem – a pontjainkat követő borzongató diadalüvöltés: „Jóóó!”
Jónyer 1975-ben már egyéni világbajnok lett Kalkuttában, és ugyanitt Gergellyel párosban is a dobogó tetejére állt, miként még 1971-ben Nagojában az akkor csak 18 éves Klampárral; de az az 1979-es csapatarany mindent visz. Berczik Zoltán három éve már nincs köztünk, az aranycsapat tagjait azonban szombaton újra láthattuk – játszani is – a Magyar Asztalitenisz Szövetség gáláján. A Körcsarnokban a köszöntésnél zúgott a vastaps, villogtak a vakuk, és még a svédek négyszeres világbajnoka, Mikael Appelgren is befurakodott a fotósok közé. Alábbi felvételünkön balról jobbra Takács, Kreisz, Klampár, Gergely és Jónyer igencsak megilletődött. Itt-ott kevesebb a haj vagy nagyobb a pocak, de az élmény, amit kaptunk tőlük, örök.
