Miként a Perzsa-öböl országai, Katar sincs híján olajnak, az igazi kincse azonban a földgáz, jelen állás szerint a világ készletének 14 százaléka felett rendelkezik. Ez adja a szilárd gazdasági alapot, és adva van a 2013 júniusa óta regnáló Tamím bin Hamad al-Tháni emír, a sport megszállottja. A 35 éves uralkodó még trónörökösként 2005-ben alapította meg a Qatar Sport Investments nevű céget, amely megvásárolta a Paris Saint-Germaint, az emír vezeti hazája olimpiai bizottságát, és NOB-tag. S nem kis szerepe van abban, hogy Katar így vagy úgy, de sorban nyeri el a világversenyek rendezését. 2010-ben az Élysée-palotában Nicolas Sarkozy akkori francia elnökkel együtt győzködte Michel Platinit, az UEFA első emberét, hogy az ő pályázatukat támogassa a 2022-es futball-vb rendezésére – és a gépezetben másoknak is megvolt a feladatuk. A szavazati joggal rendelkezők megkenésétől visszhangos történet részletezésétől azonban most eltekintünk.
A pénz mindenesetre akkor sem számít, ha versenyzőt kell vásárolni, és ezt sem most kezdték a katariak. Sokan meghökkentek, amikor egymillió dollárért megvették a fél bolgár súlyemelő-válogatottat, és a 2000-es, sydneyi olimpián Szaif Szaid Asszad – eredeti nevén Angel Popov – nyert nekik egy bronzot, ami az ország történetének második olimpiai érme volt. (Az elsőt 1992-ben az 1500 méteres síkfutásban Mohammed Szulajman echte katariként szerezte.) A katariak szétnéztek a kenyai piacon is, és Stephen Cherono immár Szaif Szaid Sahin néven nyerte meg a 3000 méteres akadályfutást a 2003-as párizsi atlétikai vb-n. Ám az athéni ötkarikás játékokon nem indulhatott, mert ehhez a kenyaiak belegyezése is kellett volna. Tíz nappal az olimpiai döntő után aztán Sahin megjavította a világrekordot, a világdöntőn pedig leverte egykori honfitársát, az Athénban győztes Ezekiel Kemboit. Egy év múlva újra világbajnok lett, a pekingi olimpiáról viszont – ahol már versenyezhetett volna – pechesen sérülés miatt lemaradt.
Katarnak így az olimpiai aranyra továbbra is fájhat a foga, még két bronzot szerzett, és ne legyünk igazságtalanok, ezek tényleg katariak nevéhez fűződnek: Londonban Nasszer el-Attijah – aki idén másodszor nyerte meg a Dakar-ralit – az ötödik olimpiáján lett harmadik koronglövészetben, Mutaz Essza Barsim pedig a magasugrás eredményhirdetése után állt a dobogó alsó fokára. Azóta tavaly Brüsszelben 243 centimétert ugrott, és ennél csak kubai Javier Sotomayor 245-ös világcsúcsa jobb.
Nehezebb ügy a csapatsportágaké, és a futballválogatottat már csak a hazai rendezésű vb miatt is ütőképessé kell tenni. A furfangos katariak több afrikai országban akadémiákat alapítottak, hogy majd ezekről elszipkázzák a tehetségeket. Már a most zajló Ázsia-kupán a csoportjában ragadt csapatban is akad már szenegáli, ghánai és algériai születésű játékos. A három vereség azt mutatja, itt még bőven akad tennivaló, a kézilabda-válogatott viszont a hazai vb-n már kivágta a rezet.
Mondani sem kell, hogy ez is nemzetközi alakulat, a 16-os keretben két-két montenegrói (nyitóképünkön Zarko Markovic) és bosnyák, egy-egy spanyol, francia, kubai, tunéziai és egyiptomi játékosnak is parancsol a spanyol Valero Rivera, aki az előző vb-n a dobogó tetejére kormányozta hazája válogatottját. Katar tegnap Fehéroroszországot is legyűrte 26-22-re, a nyolc közé jutásért Ausztriával játszik, és az eddig látottak alapján már az sem lenne meglepetés, ha az elődöntőbe is bekerülne. Motivációban nincs hiány, egyes hírek szerint a csapat meccsprémiuma egymillió euró, s emellett valóban aprópénz, hogy a katari szövetség hatvan spanyol szurkolónak fizette a repülőjegyét és a teljes ellátását, hogy szurkoljanak – természetesen a katari válogatottnak.
