A kilencvenes évek derekán járhattunk. A Haladás játszott a BVSC pályáján, fogalmam sincs, mennyi lett a végeredmény, de ez most nem is lényeges. Jó fél órával a mérkőzés vége után a BVSC akkori szakosztály-igazgatójának, Mezey Györgynek az irodája előtt nyüzsögtünk többen is, intéző, titkárnő, pénztáros, néhány vasúti vezető és sajtófőnök. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy magas, jókötésű fiatalember lépett ki rajta, ő volt Király Gábor, a Haladás ifjú kapusa, aki néhány percig négyszemközt beszélt az igazgatóval. Mindenkinek udvariasan köszönt, sugárzott róla a magabiztosság és a kulturáltság, látszott, volt gyermekszobája.
– A gyerekkoromról a felszabadultság jut elsőként az eszembe. Szerencsés voltam, mert Szombathelyen, egy nyugati kisvárosban születtem, és ennek minden előnyét élvezhettem. Már fiatalon futballtornákra utazva átléphettünk a határon, otthon foghattunk két osztrák adót is, és már akkor láthattam Tom és Jerryt, amikor az országban a gyerekek többsége még csak nem is hallott róla. Édesapám futballistaként Ausztriában vezetett le, hozott kólát, mandarint, kivit, kindertojást, szóval arra akkor is nyugatias szelek fújtak. Nagyon jó volt ilyen városban felnőni. Manapság is ismerősök jönnek velem szemben az utcán, a Haladás biztonsági őreinek nagy része gyerekkori ismerős, néhányukkal ugyanabba az iskolába jártunk, és ez fontos a számomra. Egyedüli gyerek vagyok, de sohasem voltam magányos. Lakótelepi lakásban éltünk, nyolcvan méterre a Haladás-pályától, százra az iskolától, folyamatosan közösségben töltöttem az időmet. Az unokatestvéreimnek és a barátaimnak köszönhetően észre sem vettem, hogy egyke vagyok. A szüleimtől mindent megkaptam, amire egy gyereknek szüksége van, őszinteségre, becsületességre és az életre neveltek, tudatosították bennem, hogy meg kell küzdenem azért, amit el akarok érni. Volt egyébként nyolc évig lakótársam is, kaptam egy papagájt, és vele tanultam, játszottam sokat.
Szerelem, ami örökre szól
Tizenegy éve Londonban, a Crystal Palace edzőközpontjában találkoztunk. Akkor már túl volt a sikeres berlini időszakon, néhány hónapja szerződött Angliába. A magyar kisvárosból előbb a német metropolisba költözött, és nagyszerűen megállta a helyét, otthonossá vált abban a közegben is. Angliában sem akadt gondja a beilleszkedéssel. Azokban a napokban született meg Matyi fia, amikor a londoni csendes külvárosban megmutatta új otthonát, igaz, inkább csak kívülről, nehogy felébresszük a gyereket.
– Iskolai szerelem a miénk, tizenhat évesek voltunk, amikor egymásba szerettünk a feleségemmel. Négy év után költöztünk össze, itthon kezdtük el az önálló életet, aztán hamarosan Berlinben folytattuk. Minden gondomat, bajomat megoszthattam vele, rengeteget számított, hogy mindig magam mellett tudhattam őt. Telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a szülőkkel, a barátokkal, a volt edzőkkel, gyakran kikértem a véleményüket, amikor a tévében látták a Hertha meccsét, de személyesen a feleségem volt a támaszom, együtt tanultuk a nyelvet, a kultúrát, és persze ott volt még Dárdai Pali is a csapatban, az ő jelenléte is segített. Miután a gyerekek megszülettek, nem kérhettük meg a nagyszülőket, hogy vigyázzanak rájuk, amíg mi elmegyünk mondjuk színházba, hiszen ők itthon dolgoztak, ritkán tudtak kijönni hozzánk, de közösen mindent megoldottunk. Edzések után mentem haza, kivettem a részemet a gyereknevelésből is, és ez így van a mai napig. Sohasem szerettem volna szemrehányást tenni magamnak, mert ezt vagy azt elmulasztottam a gyerekeimnél, amit a munkám mellett vállalhattam, azt meg is tettem. Számomra egyértelmű, hogy amikor nincs edzés, edzőtábor vagy mérkőzés, akkor a családommal vagyok. Nagyon oda kell figyelni magadra és a gyerekekre, mert ők téged figyelnek, és azt adják vissza, amit tőled látnak. Az enyémek megtanulták, hogy mindenért meg kell küzdeni, csak azért nem kapnak meg semmit sem, mert meg tudom venni. Az osztályban mindenkinek volt telefonja, csak a mi gyerekünknek nem. Kértem, mondjon egyetlen okot, amiért szüksége van rá, és mert nem tudott, nem vettünk neki.
A fiatalok mentora, lelki támasza
Két évet – fogalmazzunk így – együtt dolgoztunk a válogatottnál, ő mint kapus, én pedig mint sajtófőnök. A telki edzőközpontban szomszédos szobában laktunk, én egyedül, ő pedig rendszeresen Koman Vladimirral. A keret legidősebb tagja a legfiatalabbal, igaz, ők földiek, mindketten szombathelyiek. Nagyon kedves párost alkottak. Egy délelőtt Voli későn, álmos szemekkel jött le reggelizni. Kérdeztem, mi történt, és elmondta, Gáborral hajnalig beszélgettek. Miről? Szinte csodálkozva a kérdésen felelte, hogy természetesen a futballról.
– Voli speciális eset, hiszen amikor védeni kezdtem a Haladásban, sokszor láttam őt kisgyerekként, az édesapja pedig edző volt a klubnál. Nagyon jó gondolkodású srác, akin érződött, hogy tanulni akar. Ha azt látom, hogy a fiatal játékosnál nyitott fülekre talál az, amit én már megtapasztaltam, akkor szívesen beszélek róla, hogy ennek köszönhetően ő is tapasztaltabbá váljon. Az ösvényt persze mindenkinek saját magának kell kitaposnia, ám közben kaphatunk rengeteg hasznos tanácsot is, amelyeket érdemes megfogadni. Ezt én nem erőltetem, de szerencsére több fiatal is szívesen meghallgat. A mai válogatott Benjáminja Nagy Ádám, vele is sokat beszélgetünk. Mérkőzésszituációkat elemzünk, amire nagyon jó példa a belfasti Eb-selejtező, amelyen az északírek egy szöglet után az utolsó pillanatokban egyenlítettek, és éppen Ádám állt a kapufánál. A norvégok elleni meccs előtt többször átbeszéltük és gyakoroltuk, hogy melyik pillanatban merre és hova kell mozdulnia, a saját bőrén tapasztalta, hogy egy apró hiba milyen következményekkel járhat. Pontosan tudja, hogy az idősebbek, mint például Gera Zoli, Juhász Roli vagy éppen én, milyen sokat tudunk neki segíteni, és mi ezt örömmel meg is tesszük, mert jobbak lesznek ők is és a csapatunk is.
Örökölt céltudatosság
Helsinkiben öt éve legyőztük a finneket. A csapat hazaindult a különgéppel, Gábor és én viszont maradtunk. Másnap reggel ő onnan ment Münchenbe, én pedig UEFA-továbbképzésre Londonba. A stadionból a szállodába visszamenet javasoltam, nézzük meg együtt a svéd–holland meccset, de ő nemet mondott. Elmagyarázta, másnap délután öt órakor edzése lesz, amelyen olyan állapotban szeretne részt venni, mintha ma nem védett volna végig egy egész meccset, ehhez pedig kiszámolta, hogy mit és mennyit vacsorázhat, mennyi alvásra van szüksége, és mivel korán kelünk, hamar ágyba kell bújnia.
– A céltudatosságot a szüleimtől kaptam. Láttam, az édesapám hogyan készült egy edzésre és egy mérkőzésre minden este, és ez minta lett a számomra. Miként az is, hogy a szobában rendet kell tartani, a bútorokat le kell portalanítani, a cipőmet a helyére kell tenni, hol a helye a kiürült tányérnak. Mindennek muszáj passzolnia ahhoz, hogy a teljesítményed kifogástalan lehessen, ez a profizmus lényege. Sohasem szeretnék többnek vagy kevesebbnek látszani, mint amilyen vagyok. A Crystal Palace úgy hívott, hogy felejtsem el a szürke melegítőalsót, mert az ott nem divat, de amikor látták, hogy jól dolgozom, bohókás, ugyanakkor a munkára tökéletesen összpontosító ember vagyok, beletörődtek a viseletembe, belátva, hogy nekem ez adja meg a komfort érzését. A Herthával egyszer játszottunk egy edzőmeccset, amelyen Christian Fiedler védett. Ha jól emlékszem, tizenkét góllal vezettünk, amikor becseréltek csatárnak, és eszem ágában sem volt ezt szórakozásnak felfogni. Kiharcoltam egy tizenegyest, rúgtam egy gólt, hajtottam, és az edzőm pontosan tudhatta, hogy rám minden poszton és körülmények között számíthat. A válogatottnál három kapus van, az egymás közötti játékban kettő véd, a harmadik a mezőnyben van, és halálosan komolyan veszi azt is. Ez a munkánk, másként nem is lehet csinálni. Én nem fogok sehol sem levezetni, amikor eljön az ideje, abbahagyom majd a futballt, mert képtelen lennék valahol csak félig odafigyelve védegetni.
Van és lesz élet a futball után
Nem volt könnyű ezt a találkozót összehozni. Gondoltam, a bajnokság után Gábor időmilliomos, ám alig talált időpontot, annyira tele volt a naptára. Mondta is, hogy sok a teendő a Király Sportközpontban és a tizenkét szakosztályt működtető Király Szabadidősport Egyesületben, mindkettőt ő alapította, illetve az előbbit építtette.
– Huszonöt évesen határoztam el, hogy elkezdem felépíteni a futball utáni életemet, mert ez meglehetősen behatárolt időszak. Mondják, a futballisták milyen sokat keresnek, ami igaz, de átlagosan harminckét éves korig, utána nem kap egy forintot sem, ha nem gondol előre. Sok tapasztalatot gyűjtöttem kapusként, minden edzőmtől sokat tanultam, és ezeket leírva összegyűjtöttem egy mappába. Tudtam, hogy ezt a szakmát tökéletesen akarom megtanulni. Bérelni nem szeretnék, ezért megszereztem az egykori perinti pályát, felépítettem a sporttelepet, megalapítottam az egyesületet, amivel színesebbé vált Szombathely sportélete. A kulcsszó a minőség, megtanultam, hogy csak erre törekedve érdemes bármit is csinálni. Remek szakmai stábot sikerült összerakni a kapusiskolában is, én aktív kapusként egyelőre csínján bánok még az oktatással. Egy nyelvet beszélünk, mindenki azonos értékű, alázattal végzi a saját a dolgát, és ilyen közösségben jó érzés dolgozni, örömmel mész oda. Nagyszerű átadni a tudásodat azoknak, akik kíváncsiak rá.
