Zsanettet szeptemberben vették fel a Budapesti Corvinus Egyetemre, ahová nagyon szeret járni, a hét három estéjén (plusz egyszer hétvégén) pedig várja őt a víz. Kerekes székben ül, ám anélkül is kiválóan tud „közlekedni”, hiszen gyermekkorában megtanulta, hogyan is kell:
„mindent meg tudok csinálni, kivéve járni.”
Önállóságra nevelték szülei is, akiktől mindig megkapja a kellő támogatást, hogy túllendüljön a nehéz pillanatokon.
Az úszás nagyon sokat segített abban, hogy Zsanett elfogadja saját testét. Ez olyan tevékenység, amely minden fogyatékosságot elárul és megmutat, hiszen a fürdőruha nem rejti el a hibákat a kíváncsi tekintetek elöl. Nehéz volt levetkőzni a gátlásait, ám amit a fiatal lány a sorstól kapott, azzal már megbékélt. Láthatta, hogy nemcsak őt érinti a fogyatékosság, hanem sok más versenyzőtársát is. Akkor gondolkodott el azon, hogy talán nincs oka panaszra, hiszen vannak olyan sportolók, akiknek nincsen lábuk, nincsen karjuk, s mint mondja: „nekem mindenem megvan, csak egy picit más”.
Kisgyermekként került apához és anyához, ahogyan ő nevezi nevelőszüleit, ám a vér szerinti édesapja sem mondott le róla. Mindig mellette volt a háttérben. Gyermekként angyalkát kapott tőle ajándékba, szponzor néven ajándékokat küldött lányának. Három évvel ezelőtt a felnőttkorba lépve találkozott először az édesapjával, mint mondja. „A vér nem válik vízzé” A fiatal lány boldog, hogy egymásra találtak az édesapjával.
