A nézők a lábukkal és a pénztárcájukkal is szavaztak

Jelentős sportszakmai és sportgazdasági tanulságokkal szolgált a nemrég befejeződött kontinenstorna.

Rendhagyó volt a lebonyolítás, az idei Európa-bajnokság döntője most először 24 csapattal zajlott. Jelenleg az UEFA 55 tagországából 45-47-nek van esélye az Eb-döntőbe jutásra, azaz minden második csapat a „mennybe mehet”. Amikor ez a döntés megszületett, számos kétkedő adott hangot aggodalmának, féltek, hogy a selejtezők érdektelenné válnak, a döntőben pedig az erősek nagyon meg fogják verni a gyengéket.

Egyik aggály sem igazolódott. Bár majdnem minden esélyes simán továbbjutott, a pótselejtezőkért, valamint a legjobb továbbjutó harmadik helyezett pozíciójáért öldöklő küzdelem zajlott. Előfordult, hogy a korábban jól teljesítő csapatok közül egy-kettő az új versenyrendszerben alulteljesített (például a holland és görög válogatott), de a mezőnyben a kiscsapatok a második vonalat is meglepték. Kiesett a továbbjutásra esélyes Szerbia, Szlovénia, Norvégia és Dánia is, ugyanakkor a harmadik és a negyedik kalapból érkező és esélytelen ír, északír, magyar, izlandi, walesi és szlovák válogatott is eljutott Franciaországba. Megfogalmazódott az is, hogy a pénz uralja a sportszakmát, a kritikusok az esélyes csapatok könnyű győzelmét és félig megtelt stadionokat prognosztizáltak.

Egészen más történt. A lejátszott 51 mérkőzés számos meglepetést és nézőcsúcsot hozott: 2,6 millió belépőt adtak el, így a jegybevétel több mint 460 millió euró volt. Minden mérkőzést legalább 90 százalékos telt házzal játszottak. A lebonyolítási szisztéma azokat igazolta, akik azt mondták, hogy a kis vagy korábban kevésbé sikeres nemzeteknek is van olyan sportszakmai, szurkolói hátországuk, amelyekkel a színvonal kiegyenlítődik, így versenyben tudnak maradni az egyébként eredményesebb, magasabban jegyzett csapatokkal szemben.

A szórakoztató játékot felváltotta egy olyan küzdelem, amelyben a kiscsapatok mindent az eredménynek rendelnek alá. A magyar, az ír, az izlandi és a walesi csapat már a csoportküzdelmek során is ezt a szisztémát követte. A kaputól 40-45 méterre három-négy védővonalat húztak, szívósan védekeztek, és egy eredményes kontratámadásban reménykedtek. A nézők erre a játékmodorra és nem a korábban jellemző füttykoncerttel és a stadion elhagyásával válaszoltak, hanem a kiscsapatok mellé álltak, és a semleges szurkolók az esélytelenek erkölcsi támogatása és buzdítása mellett döntöttek.

Soha nem látott mértékű sportturizmus jellemezte ezt az eseményt. A 2,6 millió eladott jegy közel 40 százalékát a kontinensbajnokságon részt vevő csapatoknak szurkoló sportturisták vásárolták meg. Ez az arány korábban csupán 10-15 százalékot tett ki, vagyis 300 ezer ember helyett 800-900 ezer látogatót jelentett. A meccsek igazi hangulatát ezek az áldozatkész emberek szolgáltatták. A szurkolók az utazással jelentős anyagi áldozatot is hoztak a csapatokért, egy Eb-turista – például magyar szurkoló – 700-800 eurót költött egy meccs helyszíni megnézésért, amelyben a legkisebb tétel volt a 35–856 eurós jegyár. Bár a mérkőzések szakmai, szórakoztató színvonala jelentősen csökkent, a küzdelem, az izgalom és a hangulat bőven kárpótolta a nézőket az elmaradt varázslatokért. A futballtudás nem, de a pályán elért eredmény tekintetében rövid távon kiegyenlítődött a mezőny.

A 40 kamerával közvetített mérkőzéseken a szó jó és rossz értelmében sem maradt semmi titokban. A játék minden mozzanata nyitottabbá vált. A technika egyre nagyobb teret hódít a kényes helyzetek megítélésében és a nézők színvonalas kiszolgálásában egyaránt. A tévénézők egy-egy kétes eseményt 6-7 kameraállásból követhettek. Az Eb 51 meccsét a Föld teljes lakosságának több mint a fele látta, nézte. Az átlagos nézettség meccsenként 70-80 millió nézőt jelentett, de a döntőé elérte a 350 milliót, ami egyes régiókban 35-40 százalékos közönségarányt jelentett. Az UEFA a döntő selejtezőkörében és az egyenes kieséses rendszerben ugyanazt a hét-nyolc szponzort jelenítette meg, amelyek ezért jelentős összegeket, összesen 450 millió eurót fizettek.

Az Európa-bajnokság összbevétele 1,98 milliárd euró– átszámítva 650 milliárd forint – volt, amely tévéjogdíjból, jegy- és hirdetői bevételből állt. Ez az összeg hatalmas nyereséget hozott a versenyt kiíró UEFA-nak, a rendező franciáknak és a döntőbe jutott 24 válogatott csapatnak egyaránt.

Újdonság volt a válogatottat adó klubcsapatok anyagi elismerése a játékos delegálásáért. A Ferencváros esetében, amely öt magyar és egy szlovák játékost adott, ez közel 200 millió forintos nagyságrend volt.

Milyen tehát összességében a labdarúgó-Eb mérlege?

Sikeres, mert a labdarúgás legfontosabb szereplői – akikért az egész esemény van –, azaz a nézők lábukkal és pénztárcájukkal az új lebonyolítási szisztéma mellett szavaztak, és ez reményt ad a fociszerető kis országoknak, hogy a matematikainál jóval nagyobb részvételi és helytállási esélyük lehet a jövő labdarúgótornáin, mint ahogy a múltban gondolták.

Mindezt bizonyíthatják a szeptemberben kezdődő oroszországi vb-selejtezőkön.

A magyar labdarúgás az elmúlt harminc évben csak reményekkel kecsegtetett, eredményeket nem tudott felmutatni. A válogatott 2016-os Eb-szereplése ebben változást hozott. Bár az Eb-sorsoláson nem volt Magyarországnak különösebb szerencséje, végül mégis minden szerencsésen alakult. Előnyünkre szolgált, hogy a selejtezőből szinte minden második csapat a 24-es döntőbe jutott, de az igazi nyerő húzás Dárdai Pálnak az első elvesztett meccs utáni színrelépése volt. Új szemlélet, magas fokú szakmai hozzáértés és a magyar futballszakmában soha nem hallott hiteles hang jellemezte őt. Átszervezte a csapatot, új lett a taktika, és a látásmódja, a szemlélete, valamint a lelkesedése először a csapatra, majd a szurkolókra is átragadt. Nem hagyta magát befolyásolni a közvélemény és a sportszakma hamis bölcselői által, következetessége és szakmai hozzáértése sikert eredményezett.

Az Eb-selejtezőkben a fordulatot és a később igen fontossá váló pontokat egyértelműen Dárdai Pál hozta.
Bernd Storck nyilván jó szakember, de az elmúlt félévi ténykedése egy kártyajátékoshoz hasonlított. Minden meccsen tizenkilencre lapot húzott, licitált, és nyert. A mérkőzései bizonyították, hogy az edző a győzelem tudományának a birtokában van. Fontos kérdés, hogy ez hosszú távon is igaz lesz-e. A jó kártyás az, aki nem egy periódusban nyerő, hanem akkor, amikor vége a játéknak, és a versenyzők a kasszához fáradnak. Ennek bizonyítása Storck esetében még hátravan.

A magyar válogatott néhány kiscsapattal együtt sajátos harcmodort, taktikát választott. Egy gól megszerzése volt a cél, és utána a kapu előtti szívós védekezés. Ha ez a játék eredményes, és a meccset hazai szurkolói szemmel nézzük, örülhetünk, ám a semleges szurkolók számára ez jórészt élvezhetetlen. Meglepetésre az Eb-n a semleges nézők és a szakma egy része is elfogadta ezt a harcmodort, és a kiscsapatok mellé álltak. Rendkívül jól motivált csapatokról beszélünk, amelyek elhitték magukról azt a tudást, amelynek nem is voltak a birtokában. Az 50-es évek után ismét megjelent a futballban a nemzeti büszkeség, amelynek élére a csapatok sztárjátékosai álltak, akik nem tehernek, hanem örömnek élték meg a szereplést.

A magyar szurkolók csodálatosak voltak. Összesen közel 70 ezren a mérkőzések helyszínén biztatták a csapatot, példát mutatva korrekt szurkolói viselkedésből, lelkesedésből és hazaszeretetből. Csaknem 200 ezer honfitársunk a szurkolói zónákat választotta, szemlátomást nagy igény volt a közös élményre és sikerre. Az éjszakai felvonulások, az ünneplések egy széthúzó társadalomnak mutattak villanásnyi példát a katartikus egymásra borulással, a közösséghez való tartozás érzésével. Ez pedig biztatóbb jövőképpel kecsegtet, mint maga az elért eredmény.

Az ország a csapat mögött állt, nemcsak szurkolásban, hanem abban is, hogy a sport igen fontos társadalompolitikai és kulturális ágazat. A viták átmenetileg lecsendesedtek, mintegy elfogadva azt, hogy az állam a maga politikai és gazdasági erejével kiemelten támogatja a sportot, amit a fejletlen piac nem tudott megtenni. Ez a társadalmi konszenzus azonban csak átmeneti, addig tart, amíg az eredmények a választott irányt alátámasztják. A klubcsapatok kupaszereplése és a válogatott vb-selejtezői során nem lesz könnyű a siker és együvé tartozás érzését fenntartani.

Az Eb 51 mérkőzését itthon több mint 15 millióan nézték, az M4 szakemberei hozták el őket az otthonokba. Köszönet a jelentős anyagi áldozatért, amellyel a közvetítési jogot mind az 51 meccsre megvették, és nagy köszönet jár a kitűnő riporteri munkáért. Ugyanakkor a magyar tévénézőknek az M4 nem tudott értelmes, tartalmas, szórakoztató és szakmailag az átlagembert érdeklő stúdióbeszélgetéseket adni a meccsek előtt, közben és után. Hiányoztak a hiteles és értelmesen beszélő szakkommentárok, a szakmán kívülről kényszerből odaültetett, létszámot növelő civileknek pedig nincs helyük egy ilyen eseményen. Egy csatorna – legyen az közszolgálati vagy kereskedelmi – azért vesz műsort, hogy nézőt vonzóan szórakoztasson, de szempont az is, hogy a mérkőzés környezetében eladott reklámokkal a kifizetett jogdíjat megkeresse. Ennek az Eb alatt nyomát sem láttuk. Az M4 kétmilliós nézettséget is kidobott az ablakon, mert képtelen volt a meccskörnyezeti reklámokat eladni.

Ez a siker reményt ad, ám a magyar futball a nem várt sikertől függetlenül rengeteg problémával küzd. Működésének nincs valós piaci-gazdasági alapja, az akadémiák tekintetében téves szakmai úton jár, a globális nemzetközi sportpiachoz való integrálódása rendkívül csekély. A szurkolók elutasítják a jelenlegi klubcsapatok játékminőségét és eredménytelenségét, közel öt évtizede folyamatosan csökkenő létszámuk jelzi a sportág iránti átmeneti érdektelenséget.

Reméljük, tényleg átmenetről van szó, és a válogatott pozitív példáját a klubok is követik. A jelenlegi helyzet jobb, mint amit a feltételeink indokolnának. Komoly kérdés, hogy a szurkolói elvárás, a türelem és a támogatás megmarad-e.