Sokszor a legjobb kérdező a több kérdező; a Megszállottak Klubja közönségtalálkozó-sorozat legutóbbi vendége a közkedvelt Besenyei Péter műrepülő-világbajnok volt, aki szívesen beszélget borról, kutyáról, csajokról, horgászatról, zenéről, kocsikról, de a kellemetlenkedő újságírókról is vannak sztorijai. A versenyzéstől tavaly visszavonuló sportember esti meséjéhez gatyába ráztuk a kérdéseket. Például hogy átrepülne-e a budavári Alagút alatt.
– Hogy kerül egy szentgotthárdi srác a repülés közelébe?
– Apukám egy ottani idősotthonnak volt a vezetője. Amikor hatéves voltam, áthelyezték Budapestre, konkrétan Kamaraerdőre, a budaörsi repülőtér mellé, ott láttam először repülőgépet. Az „iskolakör” pont a fejünk fölött ment el. 1962-ben jártunk, a magyar műrepülőcsapat világbajnokságra készülve bukfencezgetett, orsózgatott, ez teljesen megbabonázott engem. Parittyával lövöldöztem, kővel dobáltam a gépeket, hogy elérjem. Volt, hogy bokor mögül felugorva próbáltam a landoló pilótákat megijeszteni. Képzelem, hogy örültek nekem. Később beengedtek már a repülőtérre, simogattam a gépeket, beülhettem a kabinba. A mai napig az orromban van az az illat. A pilóták pedig misztikus emberek voltak.
– Maga a repülés hogyan vált elérhetővé?
– 15 éves szakközépiskolás voltam, és megtudtam, hogy egy évfolyamtársam Dunakeszin sportrepül vitorlázó repülőgéppel. Ha neki lehet, akkor biztosan nekem is! Alkalmas lettem az orvosin, innentől kezdve nem tudtak engem elzavarni. ’71-ben, amikor elkezdtünk repülni, 62-en voltunk a csoportban, de egy évvel később már csak hárman.
– Miért?
– A repülés akkor még szinte nem volt pénzért; az ember az idejével és a munkájával fizetett érte. Az egész hétvégét kint töltötted, gépeket tologattál, hangárt söpörtél, meszeltél, füvet nyírtál, és még kiabáltak is veled. És volt olyan, hogy még sor sem került rám. Ezt egy 16-17 éves srác nehezen viseli.
– Mi volt a célja az egésszel?
– Titkos reményem volt, hogy valaha egyszer a repülésből tudjak megélni, akár a minimális színvonalon is. Egyszer csak ott találtam magam a válogatott keretben, később pedig már munkát is kaptam berepülőpilótaként, tíz évig. A kilencvenes években a műrepülés volt a fő munkám.
– Mit csinál egy berepülő?
– Vagy új gépet kellett kipróbálni először, vagy olyat, amely óriási sérülés után volt javítóban. Biztonságos ez, mert a komoly dolgok a földön kiderülnek. És mindig nagyobb tapasztalatú pilótákra bízzák.
– 1981-től volt kerettag. ’82. május 11-én hogyan élte meg a sportág fekete napját?
– Kedd volt, kifejezetten műrepülésre alkalmatlan, rossz idő. Dunakesziről kellett Budaörsre „hazahozni” a repülősök keretnapján ott hagyott gépeket. Egy An–2-essel ment oda a csapat, még hely is volt a gépen, de nem engedték, hogy menjek. Duzzogva elmentem horgászni meg sörözni, elbúcsúztunk, hogy akkor majd találkozunk később. Este mentem haza, apósom az ajtóban kisírt szemekkel fogadott a hírrel, hogy az An–2-es az Újlaki-nyeregben épp elkapta egy szikla tetejét, és lezuhant, mindenki meghalt. Feldolgozhatatlan tragédia, barátaim és példaképeim voltak. Nem mentem ki Budaörsre négy hónapig. Nem volt kihez szólnom. Újra kellett építeni a csapatot, edző nélkül, egymást támogatva. Az egész magyar repülésnek rengeteget ártottak a történtek.
– Hogy kaptak lábra innen?
– 1984-re sikerült újra csaknem 20 fősre duzzasztani a létszámot, öt válogatóversenyt is tartottunk a világbajnokság előtt. Sokan megkapták a lehetőséget.
– Mi volt élete legrázósabb helyzete a levegőben?
– Berepülésen kívül igazából csak egyszer volt gondom. Kanadában a gyári hibás gépemnek leállt a motorja. Megláttam egy repülőteret, eredetileg elég is lett volna az a 600 méter. De nem volt, és előttem házak voltak, ezért el kellett fordulnom, és egy kukoricásban landoltam. Nem fékezhettem, mert előrebillentem volna, főleg a puha talajon. Amikor már majdnem lelassultam, egyszer csak átfordult az orrán a repülőgép. Másodpercek alatt átláttam, hogy lehet, megsülök, mint a kolbász. Hajlékony voltam, fél perc alatt kikapartam egy kis rést a kabin és a föld között, és háttal kicsusszantam. Óriási szerencsém volt. A gépet meg is lehetett javítani, egy hónap múlva már versenyeztek vele. Viszont soha nem ijedtem meg.
– Különleges helyszínek, mutatványok?
– Gyorsan eloszlatnék egy tévhitet: én soha nem vágytam arra vagy kértem azt, hogy a Lánchíd alatt vagy a Korinthoszi-szoroson átrepüljek. Filmet forgattak Budapestről, és akkor kértek, hogy segítsek. Kellett egy olyan kép, amely átmegy a híd alatt. Mondtam, ha megvan az engedély, rendben van. Majdnem egy év munkája volt, míg lehetővé vált. Úgy 28 papír kellett hozzá, a vízi rendőrökétől a hajózási főfelügyelőségen át a közútkezelőig, a BKV-ig, egyedül a Köjáltól nem kellett talán. Talpon és háton is átmentem a Lánchíd alatt, ahogy kérték, azóta pedig vagy 150 alkalommal. Az átrepülésnél sokkal nagyobb feladat az engedélyezés.
Besenyei Péter vérfagyasztó átrepülése a Korinthoszi-szoroson:
– Nagy rutint szerezhetett…
– A rutin jó, a rutin szükséges, de semmit nem szabad rutinból csinálni, mert elaltat. Az ember mindig meghalhat, autóban is, kerékpáron is. Hogy mi veszélyes és mi nem, azt az dönti el, hogy ki, mikor, milyen előkészülettel, technikával, tudással és hozzáállással csinálja.
– Adrenalinszomja van?
– Bármilyen versenyzés adrenalin. Alapvetően mentálisan jó versenyző vagyok, az elején persze én is izgultam. Az sem jó, ha az emberben nincs semmilyen felfokozott állapot. Maga az adrenalin egyébként nem hiányzik. Aminek nem látom a végét, bizonytalan meg veszélyes, nem csinálom.
– Visszautasított felkérések?
– Például Horvátországban, forgó szélkeréken nem mentem át.
– A Malévtól nem keresték?
– Amikor én akartam menni, nem kellettem, amikor hívtak, nem akartam menni. Többször is volt ilyen.
– Máshonnan?
– Jelentkeztem vadászpilótának. Ha sikerrel járok, ma talán én vagyok „a Farkas Berci”, vagy már nem élek, de ami ezeknél is valószínűbb, hogy egy lakótelepi lakásban élnék egy orosz feleséggel. Ha ebbe belegondolok, akkor azt mondom: de jó, hogy nem vettek föl!
– Versenyzőként a kötelező műrepülő programot vagy a szabadprogramot szerette jobban?
– Az utóbbit. Ott is előre le kellett adni, hogy mit csinál az ember, de meg lehetett mutatni négy perc alatt az újdonságokat.
– Utoljára egy magyar géppel repült versenyen. Milyen volt?
– Egy csoda volt. Olyan, mintha a Forma–1-be a Ferrarik meg a Mercedesek közé bedobnánk egy Csepel autót. És ott tudna lenni! A Műegyetem és körülbelül 100 szakember közreműködésével, egy magyar gyárban egy év alatt gép lett a gondolatból, zseniális! Hogy versenyben mégsem volt olyan jó, az a szárnyprofil hibájából ered, nem bírja a szűk fordulókat. Sajnos nem volt lehetőség tovább dolgozni ezen a projekten.
– 59 évesen miért hagyta abba a versenyzést?
– Áprilistól novemberig alig vagyok itthon. Az utóbbi néhány évben már fizikai fájdalom volt tíz napra elmenni, otthon hagyni a páromat, a kutyáimat, a barátaimat, mindent. És a versenyek sem mind olyanok, mint amilyennek annak idején elképzeltem. A végén, negyven év után már motivált sem voltam.
– A reflexei rendben vannak?
– Nem tudom, mitől, de ebben a húszéves srácok nem ellenfelek, rendben vagyok. Sok reflexszerű döntést kell hoznom villámgyorsan nagy, 8-10 G-s terhelés mellett.
– Mennyit repül?
– Ma már csak akkor, ha muszáj. Ha most versenyeznem kéne, előtte edzőtáborba mennék. Fizikailag képesnek tartom magam rá.
– A budavári Alagúton átrepül még?
– Amikor ezzel a felkéréssel először megkerestek, akkor megnéztem, felmértem, és Tökölön leteszteltük. Levegőben nem vállalom, de azt, hogy a Lánchíd felé végigmegyek, és a végén felhúzom a gépet, igen. Az Alagútból gyorsítok ki. Egy méter van még a szárnyaktól a falig mindkét irányban, ez a többszöröse annak a 10 centinek, amennyinél többet soha nem tértem ki. De ezt nem kell publikálni, amíg nincs engedély.
– Biztos sokan tudni akarták „a titkát”…
– Egy újságíró kérdezte ezt egyszer. Tíz percig szekált. Mondtam neki, ami titok, azért titok, mert nem tartozik másra, ami meg nem titok, az meg nem az. Meguntam a végén, azt mondtam neki: b…zi vagyok. Elsápadt, hogy viccelek-e. Vigyorogtam, észrevette, hogy hülyére vettem, és szépen elment.
– Hogy telt a mai napja?
– Reggel 5.30-kor keltem, mert a két eddigi kutyánk mellé kivettünk menhelyről még két kölyköt, és őket kellett megsétáltatni. 8-ra jöttek hozzám a kertbe segíteni, 10-re egy másik ügy miatt, majd 11-re jött a kutyatréner, aki a kiskutyákat összehozza a nagy kutyákkal. Nem egyszerű, a nagyok, Szergej és Kátya 58-60 kilósak, a kicsik mindössze 6. 13 óra körül megjött Igor barátom Horvátországból, aki velünk lesz három napig. Délután még 26 millió telefon meg e-mailek.
– Mi lett volna Besenyei Péterből, ha annak idején Körmenden marad?
– Gyerekkorom óta sportoltam. Kezdtem úszással, atletizáltam, kosaraztam, nagyon szépen kenuztam, Szolnokon voltam deszantos katona, és karatéztam… Ennek vetett véget a motoros repülős kiképzés. De sokat horgásztam és zongoráztam is, ezt tavaly újrakezdtem, és igen gyorsan felfrissítettem hatévnyi tudásomat.
– A zenével van valamilyen viszonyban?
– Ugye három dimenziót ismerünk, de a zene még egy teljesen másik. Ha egy napig nem hallgatok zenét, elvonási tüneteim vannak. Otthon külön szobám van a CD-knek. A zongorázásban, csakúgy, mint a műrepülésben, az improvizációt szeretem a legjobban.
– Boldog embernek tartja magát?
– Látom, hogy milyen sok ember él szerény körülmények között, és mégis boldog. Nagyon sok olyat ismerek, akinek a lehetőségei sokkal nagyobbak, és tényleg bármit megtehet. Boldogtalan. Mert nem elégedett. A boldogság egyik alapja az elégedettség. Bármit elérhetünk, bármit kaphatunk a sorstól, ha nem vagyunk megelégedve, akkor boldogtalanságra vagyunk ítélve. Menni, menni kell, de elégedettnek kell lenni, ha elérünk valahová. Hány milliárdos lesz öngyilkos?
– Tagja egy bortesztelő csapatnak. Melyik a kedvenc bora?
– A vastag, magyar fehérborokat kedvelem, egy-egy jó száraz furmintot, hárslevelűt, sárga muskotályt. Holnap megyünk is Igor barátommal Mádra. Borok tekintetében óriási mázlink van, ez világszenzáció.
