– Nyolcgyermekes családban nőtt fel, nem vakmerőség feltételezni, hogy erős verseny dúlt otthon az érvényesülésért. De hogy lett ebből éppen sport?
– Sokan voltunk otthon, édesanyám nem bírt velünk, ezért ki kellett találnia nekünk valamilyen energialevezetési lehetőséget. Vácon, ahol társasházban laktunk, alattunk lakott Pető Tibor kétszeres világbajnok evezős, alattuk pedig a váci ifi labdarúgócsapat edzője. Mindketten hívtak, de mivel szemüveges voltam, és kicsi, nem mellékesen pedig nulla a labdaérzékem, egy testvéremmel evezni mentünk le, és ott is ragadtunk. Eleinte nem élveztem.
– Ha az ember szomszédja Fábry Sándor, attól még nem lesz humorista, főleg nem, ha hiányzik hozzá néhány adottsága, és még a kedve sem jön meg egyből. Nem próbálkozott esetleg mással is, ami jobban vonzza, mint az evezés?
– Kellett nekem egy délutáni sportos elfoglaltság, a zene és más művészetek nálam nem „játszottak”. Az evezés előtt egyébként tenisszel kezdtem. Egy hónapig tartott, de az említett okok miatt nem ment.
– Pedig eléggé Novak Djokovic-alkata van...
– ...az evezés hatására. A tenisszel kapcsolatban még egy érdekes élményem: nem tudom, megrendezik-e még a Quadratlon Gálát, ami evezésből, úszásból, futásból és teniszből állt. Cseh Lászlóval és Balzsay Károllyal nagyot küzdöttünk egyszer, az ökölvívóval ráadásul az utolsó helyért. Így hát megegyeztünk, tenisz helyett kő-papír-ollóval döntünk az utolsó előtti helyről. Én nyertem! Még szintén az evezés előtt, kisiskolásként futóversenyeken indultam, és egész jó eredményeim voltak.
Hirling Zsolt (1984–)
- világ- (2005) és Európa-bajnok (2007), Eb-bronzérmes (2008), olimpiai 5. helyezett (2004) evezős
- az év magyar evezőse (2003, 2007), az év legjobb Pest megyei sportolója (2003, 2004), a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszt kitüntetettje (2004), az év magyar csapata szavazás harmadik helyezettje (2005)
- nős
- légiforgalmi irányítóként dolgozik
– 12 évesen viszont „mini” korosztályban már országos bajnok evezős.
– És nem is az eredmények hatására alakult ki bennem a versenyszellem, magukat az edzéseket is versenyeknek tekintettem. Sőt szinte mindent!
– A tanulást is?
– Szinte azt is... de a piros lámpán való átmenetelben, a gyaloglásban, mindenben találtam versenyt. Hanem aztán a bajnoki címet követően a társakkal ellentétben én nem nőttem meg igazán, a hajóm viszont nehezebb volt, mint a többieké, így mindig le voltam maradva, és többet kellett edzenem, így megerősödtem. 17 évesen lettem újra országos bajnok már az ifiknél, de könnyűsúlyban. Ugye Klicskóékat sem engedik össze Kokóval.
– Egy évvel később a normál súlyúakat is le tudta győzni. Kitárult a világ?
– Igen, én mehettem a világbajnokságra. A többiek nagyobbak és erősebbek voltak, én pedig kitartóbb.
– Ön volt a mezőny Kapás Boglárkája...
– Pontosan. 11. lettem akkor a világbajnokságon, könnyűsúlyú evezősként ez nem számított rossznak.
– 2002-t írtunk ekkor, két évvel az athéni olimpia előtt, ez biztosan bevillant!
– Olyannyira, hogy ősszel válogatót hirdettek Varga Tamás mellé, aki egy könnyűsúlyú kétpárevezős egység tagjaként ki akart jutni Athénba. Az őszi edzőtábort tízen kezdtük meg, tavasszal folytattuk, egyre kevesebben. Végül rám esett a választás, mert Varga Tamás velem ment a legjobban. 2003 májusában pedig másodikok lettünk egy világkupaversenyen, néztek is ránk a többiek, hogy honnan kerültünk elő. A jó eredmények állandósultak. Az olimpiai kvalifikációs vb-re már úgy mentünk ki, hogy döntőbe akarunk kerülni, és ez is sikerült, igen fáradtan lettünk ötödikek, de kijutottunk az olimpiára, ahol szintén ötödik helyen végeztünk, nem is messze az éremtől.
– 2005-ben mindent megnyert, amit lehetett, siker a világkupában és a világbajnokságon. Egy olimpiai ciklus kezdetén a fejében sok minden megfordulhatott.
– Amikor az ember esélyesként áll rajthoz egy versenyen úgy, hogy tizedmásodpercekre vannak tőle a többiek, akik egyébként már hetekkel a verseny előtt a helyszínre utaznak, akkor igen. A világbajnokságot két hajszállal nyertük meg.
– A pekingi olimpiára is simán kijutottak, éremesélyesként ültek hajóba. Mi történt?
– Elszaladt a ló. Nagyon nehéz utólag hibáztatni az edzőnket, meg a vezetőket, de nagyon diktatórikus vezetés volt.
– Ezek most valahogyan ismerősen csengő szólamok.
– Igen... Ma már oktatják a Testnevelési Egyetemen, hogy mi hogyan rontottuk el a pekingi olimpiát. Az edzőnk úgy gondolta, hogy sokkal nagyobb mennyiségű munka kell nekünk, és akkor jobbak leszünk. Olyan intenzív edzéseket csináltunk... 3 óra, 170 fölötti átlagpulzussal, eszméletlenül kifáradtunk. 2008 februárban a Sportkórházban azt mondta az orvos, hogy több hónap pihenésre van szükségem. Több alapozás, kevesebb intenzív edzés kellett volna.
Cseh Laci mesélte, hogy amikor ő hasonló helyzetbe került az edzésmennyiséget tekintve, ő bizony egy-egy edzést elkerült.
Mi semmit, a reggeli futásokat és a hatalmas súlyzózásokat sem. A pekingi olimpiára úgy értünk oda, hogy a bemelegítésen már fáradtak voltunk.
– Lógó orral jöttek haza egy 14. hellyel...
– Pekingből simán hozhattunk volna érmet! De ilyen az élet, ezt hozta. Akiket megvertünk a 2005-ös világbajnokságon, a dán kettős, megnyerte a londoni olimpiát. Az angolok, akikkel hatalmasakat meccseltünk, ők nyerték a pekingit. Ott voltunk az élmezőnyben, nem jött ki a lépés. Az élsportban a tudás sajnos nem olyan, mint az egyetemi plecsni vagy a nyelv, hogy az ember megszerzi, és örül neki. Az adott versenynapon kell mindennek kijönnie.
– A megpróbáltatások értelmére rátalált már?
– Sok mindenen gondolkodik az ember, hogy hogy lett volna a legjobb. A fanyar szájíz mindig bennem marad, de ha a jelenlegi életemre nézek, egy boldog és kiegyensúlyozott ember néz vissza a tükörben.
Ha nyertünk volna egy olimpiát, biztosan más ember lennék, és nem biztos, hogy jobb.
Biztos, hogy sokkal könnyebb érvényesülni sportos körökben, hogy az ember kivágja az érmet az asztalra, hogy „tessék, én vagyok”. De nem akarok ilyen stílusú lenni. A rengeteg munka, amit befektettünk, az életben úgyis kamatozik, látom a munkámban és a családi életemben, a teherbírásban és a kitartásban. Persze, az élsport rombol, de sok más embernél fittebb vagyok, aki ilyen idősen már elhagyja magát.
– Az élsport Magyarországon talán most kezd átlépni a 21. századba azzal, hogy a mennyiségi edzésmunkát egy átgondoltabb, az alapozást és a technikát komolyabban vevő metodika veszi át. Emlékezhetünk Egerszegi Krisztina esetére, aki alig múlt el 22 éves, visszavonult, és évekig nem ment az uszoda közelébe sem. is erről beszélt nekünk: nem egyedül a megtett kilométerek és a felemelt súlyok mennyisége fontos.
– Kiskoromban rossz volt a gerincem és a hátam, azt úszással tudtam kezelni. Viszont most, két hónappal ezelőtt volt egy MR-vizsgálatom, ami megállapította, hogy az egyik porckorongom harmad akkora, mint a normális. Arra vezethető vissza, hogy túl nagy súlyokat emeltem. Vannak derékfájdalmaim, ami miatt gyógytornáznom kell. Egyáltalán nem figyeltek ránk sporttudományos szempontból, miközben minden élsportolónak egyedi problémája van. Ebben segíthet a Testnevelési Egyetem sport-egészségtudományos háttérintézménye. A mai sportolók lehetőségei sokkal jobbak, mint amilyenek nekünk voltak Tamással a csúcson.
– A pekingi olimpia után mihez kezdett?
– Abbahagytam az evezést, és az egyetemre koncentráltam, a Műegyetemen végeztem közlekedésmérnökként 2010-ben, repülőmérnöki szakirányon. Tudtam, hogy az agyamból fogok megélni, nem az izmaimból.
– Biztosan hallott róla, hogy Besenyei Péter menő kenus volt, mielőtt komolyabban repülni kezdett. Pilóta nem akart lenni?
– Tériszonyos vagyok odafent. De már gimnazistaként eldöntöttem, hogy légiforgalmi irányító leszek, amihez 2011-ben volt a felvételi. Elkezdtem számolni, és kijött, hogy az utolsó félévemben vagyok, amikor nincsen semmi nagy kötöttségem. Van egy unokatestvérem, Borbély Emese, aki a Taita afrikai gyermekeket segítő alapítványt vezeti, ki is találtam, hogy elmegyek 5 hónapra Kenyába egy árvaházba önkéntesnek. Amúgy is szükség volt egy férfira, aki segít egy aktuális építkezés levezetésében. Szükségem volt rá.
– Mennyire volt „utazás az ismeretlenbe”?
– Készültem a betegségekre, a fertőzésekre és az állatokra. De ami ott várja az embert, arra nem lehet felkészülni.
– A nyomorra gondol?
– Nem feltétlenül. Rengeteg ember van, aki rossz körülmények között él. De a gondolkodásuk az, ami teljesen másmilyen. A kenyaiak nyelvén, a szuahéliban nincs jövő idő. Ha eldobják a műanyag flakont, nem tudom nekik megmagyarázni, hogy ez nem fog elbomlani. Ők a mának élnek. Persze, a szegénység nagyon durva. Egyszerűen gondolkodnak és élnek. A nők a férfiakhoz képest sokkal többet dolgoznak, a férfiak általában a könnyebb végét fogják meg a munkának. És szívszorító élmény volt hónapokon át együtt lakni árva gyerekekkel.
– Hogyan telt egy napja?
– Reggel 5-kor keltettek a gyerekek, hogy „Zsolti, Zsolti, gyere már!”. 0-tól 18 éves korig voltak ott gyerekek, mindig volt kivel foglalkozni, miközben azért mentem oda, hogy lemenedzseljek egy építkezést. Ezeknek a gyerekeknek javarészt az apjuk nem ismert, az anyjuk pedig belehalt a szülésbe. Nehéz történetek vannak. De hihetetlen, hogy mennyi szeretet jön a gyerekek részéről, akkor is, ha mindegyikük azt akarja, hogy csak vele foglalkozzanak. Nehéz otthagyni őket, én kétszer vissza is mentem hozzájuk. Az egyik kislány számon is kért, azt mondta: „te itthagytál engem”.
– A tervezői munka hogyan zajlott?
– Ez is érdekes volt... az egyik legjobb „tervezőirodával” dolgoztam együtt. Amikor odaértem, hogy megbeszéljük a leendő épület terveit, a homokba kezdtünk rajzolni.
„Mindig próbálok valamit kézzel készíteni a feleségemnek. De idén találtam valamit, sokkal jobbat, mint amit kézzel csinálhatnék. Nekem bármit vesz, az nekem tetszik, és fordítva is így van. Mert nem a tárgy a lényeg, hanem hogy együtt vagyunk. Hogy az ünnepek alatt este meg tudunk inni egy pohár bort; hogy társasozni tudunk; meglegyen az együttlét öröme. A feleségemék is öten vannak testvérek, jó megélni, hogy tudod, kire számíthatsz. Teljesen mindegy, ki mennyi pénzért kap ajándékot.”
– A dolgos hétköznapok mellett hogy néztek ki az ünnepek?
– Ez egy nagyon katolikus nép. Vasárnaponként mentünk misére. Nagyon más a zene, mint nálunk, önfeledten ujjonganak, énekelnek, integetnek, különleges az egész. A legnagyobb élményem egy keresztút volt, amikor az egész falu fogta magát, és kiment egy közeli helyre, öt órán át tartott a szertartás. Tudnak ünnepelni, sokkal jobban is talán, mint egy magát civilizáltnak tartó nyugati ember. Ők mintha közelebb lennének az Istenhez. Nem tudom, hogy a szegénység miatt van-e, de a lényegre koncentrálnak, sokkal jobban odafigyelnek egymásra.
– Ebből mit hozott haza öt hónap után egy olyan világba, ahol a légiforgalmi irányító egy nap alatt megkeresi azt a pénzt, amiből egy kenyai család lehet, hogy egy hónapig elél?
– Akkor még én sem voltam kenyérkereső ember, most már igen, de ez nagyon nehéz kérdés máig. Dolgozik bennem, hogy megtehetem-e:
vehetek egy jó telefont vagy bármit olyan értékben, ami másoknak egy havi fizetése? Hol van az a határ, ami még erkölcsös? Az a negyvenezres pulóver, az ér annyit?
Azt vettem észre, hogy mióta keresek és jobban keresek, sokkal kevesebbet költök. Nem attól lesz több valaki, hogy Tommy Hilfiger vagy Louis Vuitton dolgai vannak. Kenyában 10 ezer forintnyi pénzt kaptam egy hónapra élelemre és minden másra. Többet kéne olvasni a Bibliát, abban le van írva, hogy mit hogyan kellene tenni. De segíteni kell a szegényeknek! Nem pénzzel, hanem oktatással, napelemes rendszerekkel, hogy ingyen legyen az áram, biogázfejlesztővel, hogy legyen tüzelés. Tudást és lehetőséget kell adni, ráadásul ott helyben, nekünk ebben kell segítenünk. Mi itt, nyugaton nagyon szélsőségekbe estünk. Elfordultunk az Istentől, önzőek vagyunk, más helyeken viszont fanatizmusba esünk. Itt hatalmas gazdagság, ott élet napról napra.
– Megváltozott emberként vethette bele magát régi álma megvalósításába a repülést kiszolgáló munkatársként. Vagy?
– Közben kiderült, hogy 3 hónappal hamarabb kezdték a légiirányító tanfolyamot 2011-ben, így azt elbuktam. Megint ki kellett találni, hogy mit csináljak, így lementem Vácra evezgetni. Ez odáig fajult, hogy beneveztem az országos bajnokságra, és második lettem könnyűsúlyú egypárban. Abban az évben Varga Tamás Galambos Péterrel harcolt az olimpiai indulás jogáért, de nem jártak sikerrel. Tamással beszéltem akkor, és úgy döntöttük, megpróbáljuk a pótkvalifikációt.
– Nem érezte úgy, hogy belerondít az ő dolgukba?
– Választhattam, hogy melyikükkel ülök össze.
Kicsit úgy is éreztem magam, mint Torgyán József 1998-ban a mérleg nyelveként.
A döntés egyértelmű volt, Tamással nem kellett a nulláról kezdeni, jó pozícióból indultunk. Megtaláltuk Dani Zsoltot edzőnek, szárnyaltunk. Jó felkészülést csináltunk, sajnos az olimpián sérülés és betegség is hátráltatott minket, hiába mentünk világcsúcshoz közeli tempót a felkészülés során Szegeden. Nekem egy ideg csípődött be a hátamban, Tamás pedig megfázott a londoni olimpia helyszínén.
– 11. helyen zártak. Volt tovább?
– Őszinte leszek, rettenetes volt tévéből nézni a riói olimpiát, de tovább kell tudni lépni, nem mindig a múltban élni folyamatosan. Velem egykorú emberek nyerik az érmeket, akár még két olimpia is bennem lehetne, de az élet nem csak erről szól. Tamásnak is szerencséje van, hozzám hasonlóan van egyetemi diplomája, neki már két gyereke is. A sport egy gyönyörű mondat, aminek a végén ott van a pont. Azt az időt, amit most edzéssel töltenék, sokkal fontosabb a családomra, a feleségemre és majd a gyerekeimre fordítani.
– És az önkéntességre...
– Nos igen. Kenyába nem pénzzel mentem, hanem segítséggel. Ez a lényege és ez is a legcsodálatosabb, hogy az ember ad, a másik örül neki. Megtapasztalni azt, hogy a másik örömének örülni milyen jó. Nem pénz, nem idő, csakis akarat kérdése. Beteget látogatok, szemetet szedek, kerítést festek; nem attól lesz az ember boldog, hogy „L\'Oréal, mert megérdemled”. Lelkileg megerősödve jöttem el Kenyából, utána el is vállaltam a 72 óra kompromisszumok nélkül önkéntesprogram védnökségét. Jobb autóval és mobiltelefonokkal járunk, de a fő kérdés, hogy az ember mint humánum fejlődik-e.
