Úgy tűnik, a magas hegységek világában ma már kevesebb veszély leselkedik rájuk, mint egy nagy focizás közben, legalábbis az általunk megkérdezettek többsége szívesebben síel, mintsem futballozik a sérülések miatt.
Ha valaki, a kardcsapattal világbajnoki ezüst- és bronzérmes Iliász Nikolász tudja, milyen, amikor összetöri magát a téli sportok közben, többször is előfordult vele.
– Gyuri bácsi meg tudott sértődni, ha síelni mentünk, Béla bá tiltotta – mondta a Magyar Nemzetnek Iliász Nikolász nevelőedzőjéről, Gerevich Györgyről, illetve a válogatott volt vezetőedzőjéről, Somlai Béláról. – Az idősebb vívók úgy vannak vele, hogy a téli sportok kerülendők, ezzel szemben az oroszoknál Christian Bauer az egész kardcsapatot elvitte síelni. Furcsa módon a foci, ami a legtöbb sérülést hozza, elfogadott, a csapatépítő jellegének köszönhetően is. Pedig a legtöbb húzódás ekkor történik, néha három-négy napos kihagyást jelent egy világverseny előtt, én előszeretettel ki is maradok belőle.
Szilágyi Áron kimondottan tehetséges a a labdarúgásban is, olyannyira, hogy egy gálameccs után Détári Lajos is áradozott róla. Korábbi edzője, Somlai Béla, akivel 2012-ben Londonban első olimpiai aranyát nyerte, a futballt számára sem tiltotta. Amikor a vívómesterrel beszélgettünk,
Szilágyi Áront egy szempontból Messihez hasonlította:
az ő súlypontja is közel van a földhöz.
A kardvívó ó-lába sem előnytelen a futballban, e sajátos adottsága miatt viszont nagyon kellett figyelni a felkészítésekor, hogy a lába külső és belső izomzata hasonlóan, arányosan fejlődjön. Arra viszont jobb, hogy nem figyelt, hogy meg ne sérüljön, volt edzője legalábbis úgy volt vele: ha úgy futballozik, hogy közben a sérüléstől tart, annál inkább bekövetkezhet a baj.
Nagyobb baj nála nem is lett belőle, ahogy Boczkó Gábor legendás „kiegészítősportágaiból” sem. Az olimpiai ezüst- és bronzérmes párbajtőrvívó mindent csinált, aminek hallatán a szövetségi kapitányok haja égnek állt.
Boczkó Gábornak aligha írták fel , hogy a futball mellett még jégkorongozzon és thai bokszozzon is.
De fénykorában valamennyit túlélte, és a magyar vívás egyik legnehezebb időszakában, a pekingi olimpiai utáni években időnként egyedül szállította az érmeket. Úgy gondolkodott, hogy ezekkel a sportokkal sokkal komolyabb állóképességet szerez, sokkal többet kihoz magából erőnléti munkával, mint ha futna magában. Sérüléstől pedig aligha tartott.
Persze Iliász Nikolász sem úgy indult el a lejtőn néhány éve, hogy baj lesz belőle, mégis lett, és még szerencséje is volt, mert nem a kardot viselő keze sérült meg. Ma már tudja, hol rontotta el.
– Kétszer törtem össze a jobb kezemet, szánkózás, illetve sízés közben – folytatta saját történetét. – Nyilván veszélyesebb síelni, mint az utcán sétálni, de nem az a megoldás, hogy teljesen elzárnak minket tőle. Számomra sem az lett a tanulság a baleseteim után, hogy ne síeljek. Hanem az:
ne síeljek úgy, hogy közben nem tudom kontrollálni a mozgásomat.
Nem szeretnék többször emiatt kimaradni a csapatból.
Az öttusázók kiegészítősportok nélkül is űznek épp elég olyan sportágat, amelyen vásárra viszik a bőrüket, elsősorban a lovaglásra gondolunk. Kis túlzással minden rendes öttusázó átesett már egy nagyobb baleseten a lóval, a legnagyobb ellenség persze nem a ló, hanem a félelem, amely gyakran kiül a képzetlenebb lovasok arcára, még világbajnokságokon is.
A miénk lovas nemzet, sínemzetnek viszont nem neveznénk, ha van is már itthon síszünet.
– Korábban a szakvezetőnk tiltotta számunkra sízést, mert balesetveszélyes – mondta el lapunknak a háromszoros világbajnok Kasza Róbea srt. – Idén fogtam magamat, beültem az autóba, és kilenc év után először elmentem síelni. De vigyáztam magamra, nem mentem őrült tempóban. Tulajdonképpen
minden balesetveszélyes, a dodzsem is az,
persze ha az ember kimegy az utcára, akkor is ráeshet egy tégla a fejére. Mindent ésszel kell csinálni.
A labdarúgásról viszont már ő is inkább lemond:
– Régebben nagyokat fociztunk, főleg az edzőtáborokban, de én már nem nagyon játszom, mert valakinek mindig megsérült a keze vagy a lába. Legutóbb egy junior srác a junior-világbajnokság előtt dőlt ki, pedig nem életre-halálra megy a játékunk, mindez intő jel. Ha a versenyszámainktól eltérő mozgásformákat próbálunk ki, benne van, hogy megcsúszunk.
A kajak-kenu válogatott tagjai szívesen csúsznak jégen és havon. A Kisstadion nagy jégkorongmeccseket látott már a főszereplésükkel, a tanítványaival olimpiai aranyakat nyerő Sári Nándor kimondottan támogatta ezeket a csatákat, a jégkorongban ugyanis meglátta a lehetőséget, hogy
a versenyzők perifériás látását fejlessze, ami a kajakpályán olimpiai címeket is eldönthet.
Persze a kajak-kenusok közül sem vesz fel mindenki korcsolyát, Pauman Dániel londoni olimpiai ezüstérmes négyesünk tagja esetében ennek egyszerű oka van.
– Nem járok el hokizni, mert nem tudok korcsolyázni – mondta a Magyar Nemzetnek. – De semmi sem tilos, ésszel mindent lehet. Szerintem mindenki nagyon jól tudja, mi az, ami nem fér bele.
Nála már a labdarúgás sem fér bele.
– Péntek délutánonként szokott futball lenni a kondi előtt, de én azon már inkább nem veszek részt, mert ősszel volt egy részleges bokaszalag-szakadásom, igaz, az futás során történt. Ha brahiból véletlenül odacsúszik valaki a másiknak, az nagyon balesetveszélyes – mondta Pauman Dániel, aki némi paradoxonként biztonságosabbnak találta az egyik küzdősportot. – Nemrég elmentünk birkózni. Egy birkózó-dzsiu-dzsicu edző srác mutatott pár alapfogást, egy-másfél órás edzés volt.
Én úgy megdöglöttem, mint az állat, pedig csak alapokat tanított, például hogy hogyan essünk, nehogy kitörjük a nyakunkat.
Semmi test-test elleni küzdelem, olyan dolgok inkább, hogy egy medicinlabdát kellett elvenni a másiktól. De iszonyatosan kemény volt. Erőnlét meg állóképesség, ilyenkor ütközik ki az, hogy bár 3600 métert futok a Cooper-teszten, és nagyon jó az állóképességem, ha átnyergelek például a birkózásra, ott megdöglök három perc után. Mondjuk egy birkózó meg nem tud kajakozni, pedig nagyon sok állóképességi munkát végez.
És van olyan téli sport is, amelyet éppen az állóképességi munka során előszeretettel használ fel, ennek is vannak hagyományai a vizes sportágban.
– A kajak-kenusok mindig is nagyon sokat mentek sífutni, mert annyira jó állóképességet nyújt.
Főleg a dunakanyari srácok mindig felcsatolták a léceket, amikor leesett akár csak öt centi hó.
Trappoltunk ezerrel Törökmezőn. Én nagyon szeretek sífutni, ősszel pedig sűrűn szoktam az országúton kerékpározni, ötven, de akár száz kilométereket is – mondta Pauman.
Nemrég kiderült, egy másik Dániel, Gyurta szintén a labdarúgástól óvakodik leginkább. Február végén, a síszezon és a futballszezon határán a felcsúti Puskás-akadémia növendékeinek a Kollégiumi szalon vendégeként mondta el, ha az úszás helyett futballozna, csatár lenne, így viszont egyáltalán nem futballozik, a sérülésveszély miatt csupán nézője a sportágnak.
Mi is csak nézünk: a megszólalók alapján a labdarúgás veszélyesebb, mint az Alpok.
