Az ember kétkedéssel vegyes reménykedéssel ragad klaviatúrát, ha olyan sportesemény elé ír beharangozót, amelyen még soha egyetlen embernek sem akadt sikerélménye. Ilyen volt a himalájai The Hell Race (szabad fordításban Pokolfutás vagy Pokoljárás) is, amelyen valamennyi korábbi „istenkísértő” úgymond elkárhozott. Az idei viadalon rajthoz állt a komáromi Szőnyi Ferenc is, aki előtt nem kisebb feladat tornyosult: fusson le 120 óra alatt 480 kilométert 10 000 méter szintemelkedéssel. A rá és két társára kiszabott penzumot egyedüliként, 113 óra 13 perc 29 másodperc alatt teljesítette, ennyi idő alatt futott fel az indiai Manaiból Leh településre, átkelve egy 4900 és egy 5343 méter tengerszint feletti magasságú hágón is. A többiek, ahogy a korábbi években is minden bátor vállalkozó, feladták, de egyikük, a francia Guillaume Arthus – lám, ekkora a tisztelet egymás iránt a vetélytársak között – videót készített Szőnyi befutásáról Lehben, aminek dicsőséges híre ilyen formában is terjedhet a világhálón.
A himalájai verseny során Szőnyi a magyarországinál harmadával kisebb oxigénsűrűségű levegőt lélegzett be, mínusz tíz és plusz negyven fokban is futott, szandálban és bakancsban is, olykor orkánerejű szélben vagy vízszintes havazásban.
„Keresem a szavakat. Nagyszerű dolgot vittem véghez. Mondjuk pont így képzeltem, bár ez nagyképűen hangzik – jegyezte internetes naplójába Szőnyi, utalva arra is, hogy felkészülésének fontos részét képezte egy 2015-ös verseny, ahol egy 333 kilométeres verseny hat indulójából benne volt a három sikeres teljesítő közt 66 órás időeredménnyel. –Ha nem vágysz arra, hogy teljesítsd a teljesíthetetlent, akkor soha el nem éred. A sztúpához érve átszakítani a leghosszabb verseny célszalagját, majd magasba emelni a magyar lobogót, ennél számomra nincs szebb és büszkébb dolog” – zárta sorait Szőnyi, aki nem számolt be semmiféle fizikai problémáról az útja alatt.
A szombati befejezés utáni napon hosszabban is nyilatkozott élményeiről.
– Érdekes dolog, hogy állsz a rajtnál, és életed nagy versenyének rajtjára vársz valahol a világ végén. Ráadásul nagyon vártad, pedig biztos, hogy ez mindennél nehezebb lesz. És rajt! Jaj, már az első kilométerek is fájtak, a magas adrenalin és a pulzus majd széttépett. De kordában kell tartani – elemezte a futás alatti első érzéseit utólag Szőnyi. Furcsának élte meg, hogy „a csapó eső jólesik az amúgy kopár hegyek közt”, de amint havas esőre, hóra váltott, „megszűnt a feeling”. A cipőcseréléseket hasznosnak és komfortosnak nevezte, de azt nem tudta megfogalmazni, mi tartotta fenn a motivációját ilyen hosszú ideig, különösen azután, hogy megjelentek lábán az első vízhólyagok, és leszakadt az egyik körme.
Az igazán nagy élmény nem a sportteljesítmény volt Szőnyi Ferenc számára, hanem „inkább egy felfoghatatlan valami, egy élménytömeg”.
Akkor hitte el igazán, hogy „meglesz”, amikor túljutott azon a bizonyos 5300 fölötti Tang Lang-la hágón, és „már csak” 130 kilométer volt hátra.
Szőnyi Ferenc, ez az enyhén pocakos úriember még csak 11 esztendeje sportol, és azért indult el fizikai határainak megkeresésére, mert 40 évesen lihegve is alig ért fel a 4. emeletre. Először még csak egy, a lakóhelyéhez közel eső focipálya körül kocogott, de hamar rátaláltak a „normális” távok is, 2007-ben már a Bécs–Budapest-szupermaraton mezőnyében futott, és miután megtanult rendesen gyorsúszni, triatlonná bővítette a repertoárt, és meg sem állt a 30 nap, 30 Ironman versenyig Mexikóban (2014).
A mostani versenyen a tízezer méteres szinten kívül a 7600 méteres süllyedés sem kevésbé viselte meg, ebből viszont könnyedén kiszámolható, hány méterrel volt magasabb a cél (Leh) a rajtnál (Manali).
A sportoló korábban elmondta, az extrém hosszú távú sportteljesítmények alapigazságai közül mindig mindenkire minden nem igaz, az ő saját titka a következetesség, a precizitás és az önfegyelem. A szintetikus élelmiszerekben korlátozottan hisz csak, szerinte egy jó párizsis szendviccsel nem ér fel semmilyen bekapható gél. Akinek pedig 50 fölött nem fáj semmije, az valószínűleg már nem él.
A mostani The Hell Race-t sikeresen teljesítő Szőnyi Ferenc kommentelői közül jó néhányan a magyar labdarúgó-válogatott éves költségkeretének odaítélését követelik az államtól, de akadnak olyanok is, akik Klein Dávid hegymászó szponzori pénzeit csoportosítanák át a komáromi „Versenygépnek”.
