Életem meghatározó élménye volt, amikor Budapesten, egy kinagyított fotón megláttam a Helsinkiben hatalmas meglepetésre aranyérmet szerzett kalapácsvető, a „tapolcai kőfejtő”, Csermák József képét. A kezdeti próbálkozásokon túllépve, ettől kezdve más sebességre kapcsoltam. Még akkoriban nyomára bukkantam a Kalapácsvetés technikája című kiadványnak, amelyben a fotók az 1948-as londoni győztes, Németh Imre mozgását elemezték. Meg is vettem, és nagy-nagy ügybuzgalommal tanulmányozgattam.
A legnagyobb krízist második olimpiája előtt élte át, kétszáz napig volt kórházban, tizenhét kilót veszített a súlyából, három gyomorműtéten esett át. Fél év alatt viszont úgy felkészült a tokiói játékokra, hogy ismét ezüstöt tudott nyerni, más kérdés, hogy ez is fájt neki, hiszen aranyat akart.
– Két olimpiai ezüstérem birtokosaként sem lett úrrá rajtam a csalódottság. Mindent elkövettem azért, hogy harmadszorra sikerüljön a dobogó legmagasabb fokára felállnom – emlékezett vissza. Bár edzőjével, Harmati Sándorral Mexikó előtt megromlott a kapcsolata, és átmenetileg visszaestek az eredményei, Csermák Józseftől tanulva, egy nagyon erős magyar kalapácsvető-csapat tagjaként olimpiai bajnok lett.
Hetvenévesen hunyt el, ma, halálának 10. évfordulóján érte mutatnak be szentmisét 18 órától a bazilikában.
