Olimpiai ezüstérmek után aranyat nyerni: ez az egyik legnehezebb és legszebb pályafutás, amit egy sportoló átélhet. E sors jutott a birkózó Polyák Imrének, aki 1964-ben a negyedik olimpiáján három ezüst után lett bajnok, vagy éppen a súlyemelő Földi Imrének, aki 1972-ben Münchenben egy hatodik, majd két második helyet követően lett aranyérmes.
A nehézatléták mellett például a hosszútávfutók, sífutók azok, akik gyakran harminc fölött jutnak el a csúcsra, a kitartásból is jelesre vizsgázva. Az erő mellett az állóképesség az, ami nem romlik a korral (szemben a gyorsasággal), miközben egyre nagyobb a rutinja a versenyzőknek. Katerina Neumannová és Vlagyimir Szmirnov sífutók birtokában négy ezüst és egy bronz volt már, amikor övék lett az arany a sportág leghosszabb számában.
A cseh Neumannová már a hatodik olimpiáján versenyzett (egyszer a nyári játékokra is kijutott hegyikerékpárosként), amikor 2006-ban Torinóban, az utolsó lehetőségét
megragadva győzni tudott 30 kilométeren, majd a gyermekével a karjában, nagyon boldog emberként ünnepelt. Szmirnov a Szovjetunió örökös vesztesének tűnt, mígnem 1994-ben Lillehammerben, immár kazah színekben megnyerte az 50 kilométert. A függetlenné váló ország első olimpiai bajnoka lett.
Hozzájuk képest a kalapácsvető Zsivótzky Gyula útja valamivel rövidebb volt az ötkarikás győzelemig. De semmivel sem könnyebb. 1968-ban Mexikóban a harmadik olimpiáján vett részt, az előző kettőn ezüstérmet szerzett, ekkor viszont 73,36 méteres dobásával győzni tudott kalapácsvetésben. Ez az éremgyűjtemény egyedülálló a magyar atlétikában, ráadásul világcsúcsok is társultak hozzá, a minden idők legjobbja elismerés őt illeti itthon.
Már gyerekként sem volt könnyű élete, a Magyar Olimpiai Bizottság honlapja alapján a középiskolás éveiről így vallott.
– Nyáron végképp nem unatkoztam. Minden munkalehetőséget igyekeztem megragadni, hogy a következő tanév költségeihez minél több pénzt gyűjtsek.
Dolgoztam útépítésen meg a vashulladékot elszállító vagonok feltöltésénél is.
Életem meghatározó élménye volt, amikor Budapesten, egy kinagyított fotón megláttam a Helsinkiben hatalmas meglepetésre aranyérmet szerzett kalapácsvető, a „tapolcai kőfejtő”, Csermák József képét. A kezdeti próbálkozásokon túllépve, ettől kezdve más sebességre kapcsoltam. Még akkoriban nyomára bukkantam a Kalapácsvetés technikája című kiadványnak, amelyben a fotók az 1948-as londoni győztes, Németh Imre mozgását elemezték. Meg is vettem, és nagy-nagy ügybuzgalommal tanulmányozgattam.
A legnagyobb krízist második olimpiája előtt élte át, kétszáz napig volt kórházban, tizenhét kilót veszített a súlyából, három gyomorműtéten esett át. Fél év alatt viszont úgy felkészült a tokiói játékokra, hogy ismét ezüstöt tudott nyerni, más kérdés, hogy ez is fájt neki, hiszen aranyat akart.
– Két olimpiai ezüstérem birtokosaként sem lett úrrá rajtam a csalódottság. Mindent elkövettem azért, hogy harmadszorra sikerüljön a dobogó legmagasabb fokára felállnom – emlékezett vissza. Bár edzőjével, Harmati Sándorral Mexikó előtt megromlott a kapcsolata, és átmenetileg visszaestek az eredményei, Csermák Józseftől tanulva, egy nagyon erős magyar kalapácsvető-csapat tagjaként olimpiai bajnok lett.
Hetvenévesen hunyt el, ma, halálának 10. évfordulóján érte mutatnak be szentmisét 18 órától a bazilikában.
