Egy profi teniszező élete gyakran csak az utazásból és a teniszből áll az életfunkciókhoz szükséges egyéb dolgokon (evés, alvás) kívül. Babos Tímea, az első számú magyar játékos huszonnégy évesen ezt az életet éli, nem mindig boldogan.
A Molcsapat.hu oldalon megjelent interjúban így vallott:
„Azt mondják, meg lehet szokni, de én azt érzem, ahogy múlik az idő, egyre nehezebb mindig a bőröndből élni, hiányolni a rokonaimat és a barátaimat. Korábban több rutinos játékos mondta, lesz majd olyan, hogy felébredek a szállodai szobámban, és pár percig fogalmam nem lesz, hol vagyok éppen. Na, én erre azzal licitáltam rá néhány napja, hogy
a québeci szálloda 20. emeletén kerestem a szobámat, mert New Yorkban ott laktam, Kanadában viszont a 11.-en.”
Az egyéni világranglista 53. helyén álló játékos azt is elmondta, hogyan lehet az ilyen életvitelhez alkalmazkodni:
„Nagyon fontos a szervezettség, különben az ember belezavarodik. Minden órára pontosan ki van számolva, mert máshogy nem megy: akklimatizálódni kell, és nemcsak a jet lagre gondolok, hanem meg kell szokni a helyi időjárási viszonyokat, a pálya sem ugyanolyan mindenhol, sőt még a labda is másmilyen egyes helyeken.”
Babosra a honlap szerint a következő időszakban Üzbegisztán, Peking, Hongkong és Moszkva vár.
„Az az igazság, hogy néha én is szeretném egy átlagos 24 éves lány életét élni,
de a tenisz a szenvedélyem, és tudom, hogy csak rengeteg munka és lemondás árán lehetek egyre jobb és jobb játékos. Be lehet tőle sokallni, de közben ott van az emberben, hogy ezért küzdött, ezért dolgozott ennyit, és ez mindig kellő motivációt ad” – mondta az interjúban Babos Tímea, aki Québecben – pályafutása során már másodszor – egyesben és párosban is döntőt játszhatott, és végül páros bajnoki címmel köszönt el Kanadától.
„Napi nyolc óra tenisz, négy a pályán, négy az edzőteremben, és még a meccsekről nem is beszéltünk. Ez fizikailag, mentálisan és lelkileg is igénybe veszi az embert – olvasható még többek között a szponzor honlapján. – Nagyon fontos a megfelelő attitűd, és hogy az ember tudja kezelni a hangulatingadozásait.
Nem vagyunk gépek, mi sem mindig ugyanúgy kelünk fel, és nem ugyanolyan lelkiállapotban lépünk pályára.
Én ráadásul elég őszinte ember vagyok, sokszor látszanak rajtam az érzelmeim is. Emocionális versenyzőnek tartom magam, aki nem tartja magában az érzelmeit. A pályán is látszik rajtam, éppen hogy érzem magam, ami megnyilvánulhat egy-egy mosolyban vagy egy biztató kiáltásban, szóval hallatom a hangom a pályán.”
Elmondta, „párost csak azért játszom, hogy segítse az egyéni játékom fejlődését. Egyéniben szeretnék egyre jobb és jobb lenni, a párost is ennek rendelem alá. Persze jó érzés, hogy a közvetlen elit tagja vagyok párosban, de ezt csak a céljaim elérésének eszközeként kezelem”.
