Forradalmi húzással hatástalanították '56-ban a szovjetek grúz fegyverét

Msvenieradze nem volt nem ellenség: leadta a mieinknek, kik a szovjet pólócsapatból a vörösök, a besúgók.

A viszonyunk nem volt rossz a szovjetekkel, vagy nem rosszabb, mint a jugókkal, olaszokkal. A grúzokkal, Msvenieradzéval, Gvahariával még inkább jóban voltunk. Msvenieradze unokabátyja, Mekokisvili birkózásban olimpiai bajnok lett 1952-ben, ő százharminc kilós volt, Misi száztíz. Amikor a húsvéti vacsorára összeült a család, két nagy asztalt megterítettek, és feltálaltak egy-egy disznót tíz liter vörösborral. Az egyik asztalnál ült a család tizennyolc tagja, a másiknál ők ketten.

A vízben viszont soha nem élt vissza az erejével, jámbor ember volt, és sportszerű. Ha ez a grúz óriás ütött volna, törnek a csontok.

Máshogyan nem lehetett fogni, csak úgy, mint Gyarmati Dezső – mindezt a háromszoros olimpia bajnok Kárpáti György mesélte egyszer e sorok írójának. Kárpáti Györgyről tudjuk, hogy nagy mesemondó, de a szavain átragyog az igazság.

A véres jelentéről elhíresült magyar–szovjet vízilabdameccsre (1956, Melbourne, olimpia) nem ellenségként készültek a felek, ha a vízben meg is jelent az erőszak. A magyarok és a velük érző világ a Zádor Ervint megütő Prokopot vádolta ezért, a szovjet pólócsapat tagjai Gyarmati Dezsőt.

A szabadság vihara című amerikai dokumentumfilm (vezető producer: Quentin Tarantino) vágott és vágatlan interjúiból derül ki utóbbi, de történetünkből most nem a vért, hanem a sokkal kevésbé ismert barátságot emeljük ki. Az egykori ellenfelek közel ötven év után Budapesten a film készítőinek kedvéért találkoztak, Pjotr Msvenieradze így beszélt:

– A házunk előtti folyóban tanultam meg úszni, a Hurában, tizenhárom évesen. Sebes folyású volt, de nem túl mély, úgy ötven méter széles. Az első nagy sikerélményem az volt, hogy átjutottam a túlpartjára. ( ) A magyaroknak viszont több nagy uszodájuk is volt, ahol télen-nyáron edzeni tudtak. Mi mindent tőlük tanultunk, aztán fokozatosan kifejlesztettük a saját iskolánkat. Szívós István lábmunkáját is ellestük, hiszen a láb a vízilabdában a kéznél is fontosabb, a víz tetején tartja a centert a védőjével együtt. Vesztettünk, vesztettünk és újra csak vesztettünk ellenük, aztán lassan, lassan elkezdtünk a nyakukra nőni, és már nem tudtak olyan simán elverni minket.

Msvenieradze a játékosaink elmondása szerint mindig segítette a magyarokat abban, hogy „kivel kell vigyázni a szovjetek közül, ki a vörös közülük, a veszélyes, a besúgó.” De ellene és más nagy centerek ellen valamit ki kellett találni, ha az olimpián is le akarták győzni őket. Az ötletgazda pedig éppen Msvenieradze barátja volt.

– Emberileg Markovits Kálmán állt hozzám a legközelebb – mondta a film készítőinek a grúz pólós. – A déli temperamentumom eléggé eltért a csapattársaimétól, hasonló volt az övéhez. Intelligens volt és jóképű, mint Alain Delon. Üzleteltünk is egymással. Ha bárki jött hozzánk, matriuskát kapott ajándékba. Jó nagy csapatot össze tudtak gyűjteni belőle, de mást nem nagyon tudtunk vásárolni nekik. Kálmán már azt mondta nekem: Misa, csak ajándékot ne! Nem kérünk semmit! Értettük egymást, mint a vízben, pedig én nem beszéltem magyarul, és ő sem oroszul. Egy barátságos meccsen egy csapatban játszhattunk, a szeme sarkából látta, hogy hová kérem a labdát.

Melbourne-ben nem barátságos meccsre készültek a felek, nekünk pedig jobb volt, ha Msverienadzéhoz el sem jut a labda. Ehhez egy újszerű, a vízilabdát forradalmasító, ma is népszerű védekezési forma kellett.

A kosárlabdából lopva az ötletet kitaláltam a zónázást vagy más néven reteszt

– mondta nekünk annak idején Markovits Kálmán. – Kosárlabdában MAFC-drukker voltam, sok barátom játszott ott, kijártam a meccseikre. A Vasassal már kipróbáltuk ezt a védekezési formát vízilabdában, majd válogatott szinten is mi lettünk az elsők, akik alkalmaztuk. Erre senki nem volt felkészülve az ellenfelek közül, a jugoszlávok is megbénultak tőle, hiszen átlövésre késztettük őket. Ám jó kapusaink voltak, Boros és Jeney, tíz méterről nem lehetett nekik gólokat szórni. Új korszakot nyitó védekezési módszernek bizonyult; mi még kicsit statikusan zónáztunk, ma már mozgásból játsszák.

Bolvári Antal, a csapattárs és barát elmondása szerint más előnye is volt a zónázásnak. Nemzeti csapatunk a magyarországi forradalom következményeként nem tudott eleget készülni Melbourne-re, ezért ellensúlyozni kellett az edzéshiányt: – Kálmán ötlete volt, hogy próbáljuk meg pihentetni magunkat a meccseken, legalább akkor, amikor védekezünk, mert támadáskor úgyis gyötörnek bennünket. A zónavédekezéssel nem kellett olyan test-test elleni küzdelemben részt venni, mint emberfogásnál.

A csapat 1956-ban megvédte olimpiai címét.

Markovits Kálmán 1964-ben csak azért nem lett harmadszor is olimpiai bajnok – mint Kárpáti György és Gyarmati Dezső –, mert nyíltan kritizálta a felkészülést, ezért fiatalítás címén kitették a csapatból.

A Szovjetuniónak 1972-ig kellett várnia az első aranyára, 1976-ban Montréalban pedig Gyarmati Dezső a magyar vízilabdázás legnagyobb egyénisége lett azzal, hogy kapitányként is győzelemre vezette a csapatot. Az 1956-os küldöttség forradalmi bizottságának elnöke is ő volt, október 23-án lenne 90 éves.