Páncsiccsal mindent vittek volna

Illusztris díszvendégei lesznek a jövő csütörtöki Év sportolója gála­estnek a Nemzeti Színházban: a gyorskorcsolyázó olimpiai bajnok ­Hunyady Emese és a 92-szeres válogatott labdarúgó, Fazekas László. Utóbbi ritka látogató Pesten, legutóbb másfél éve, a hetvenedik születésnapján járt itthon. Most izgatottan várja a találkozást a régi barátokkal, csak a belgiumi sztrájk nehogy közbeszóljon…

Egykori sikereinek a színhelyén, az antwerpeni stadionban ma is roppant népszerű Fotó: Mediaworks

„Úgy volt, hogy már szerdán, 13-án megérkezem, de a hetek óta tartó sztrájkhullám miatt csak csütörtökön, a gála napján tudok Budapestre repülni” – mondta lapunknak a lassan negyven éve Antwerpenben élő legendás labdarúgó, a magyar válogatottsági örökrangsor hatodik helyezettje, aki már tavaly ilyenkor is a meghívottak között szerepelt, de, ahogy fogalmaz, akkor az „nem volt aktuális”. Ez valójában azt takarja, hogy a januárt rendszerint ibizai nyaralójában tölti, és 2018-ban január 11-re esett a gála.

„Három hete felhívott Szöllősi György, a sportújságíró szövetség elnöke, és ezúttal örömmel mondtam igent, hiszen a góllövéssel kapcsolatos díj átadása lesz a feladatom” – magyarázta a népszerű „Kapa”, aki annak idején maga sem állt hadilábon a góllövéssel. 1979–­1980-ban Ezüstcipőt kapott a második legjobb európai gólvágóként, pályafutása során klubszínekben 295, a magyar válogatottban 24 alkalommal talált az ellenfél hálójába, és jövő csütörtökön az év gólja szerzőjének ad át trófeát.

Egykori sikereinek a színhelyén, az antwerpeni stadionban ma is roppant népszerű
Fotó: Mediaworks

Fazekas otthon van a magyar futball történéseiben, bár nem nézi a bajnoki mérkőzéseket az interneten, de tudja, hogy belga tulajdonú szeretett klubja, az Újpest dobogóközelben tanyázik. Az utóbbi évek látványos infra­strukturális fejlesztéseit illetően is „képben van”.

„Igen, tudom, hogy szinte mindegyik élvonalbeli klub új stadiont kapott, ha visszagondolok az ötvenes, hatvanas évekre, amikor még salakos edzőpályán gyakoroltunk, nos, a különbséget ha zongorázni tudnám, én lennék Fischer Annie… De meg kell mondanom, engem gyerekként a legkevésbé sem érdekelt, milyen a gyep vagy a salak minősége, elájultam attól, hogy közelről láthattam Szusza Ferencet futballozni, és Göröcs Titivel, Solymosi Pixivel egy csapatban léphettem pályára, olykor hetven-nyolcvanezer néző előtt.

És nehogy azt higgyék, hogy nekünk olyan sanyarú volt a sorsunk, az átlaghoz képest jól éltünk, nekem volt először Pesten 850-es FIAT Coupé sportkocsim. Telente Dél-Amerikába jártunk a Dózsával vagy a válogatottal, és még csak fizetnünk sem kellett a túrákért, sőt fellépti díjat is kaptunk, mert akkora volt a magyar futball ázsiója” – idézi fel a hősi időket a technikás jobbszélső.

Amikor arról érdeklődöm, mit tart pályafutása csúcspontjának, rávágja: „Azt, hogy 1970-ben én lettem Magyarországon az év labdarúgója. Vagy említhetem a három gólkirályi címemet, az 1980-as Ezüstcipőt… (Eltöpreng) De tudja, mire vagyok mégis a legbüszkébb? Hogy 33 évesen kijöttem Bel­giumba, és négy éven keresztül én voltam a ­Royal Antwerpen legjobb góllövője. A minap megválasztottak a klub története harmadik legjobb légiósának az osztrák Karl Kodat és a német Hans-Peter Lehnhoff mögött.”

A legkeserűbb csalódásnak nyilván azt tartja, hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokságon nem sikerült legyőznünk Belgiumot, s az 1-1-es döntetlen a továbbjutásunkba került. „Jean-Marie Pfaff, akivel úgyszólván szomszédok vagyunk, a 65. percben gólhelyzetben letarolt, de nem állították ki. A mai szabályok szerint azonnal mehetett volna zuhanyozni, s akkor Bel­gium nem egyenlít ki, mi pedig ott vagyunk a tizenkettő között. De ami ennél is jobban fáj, hogy nem tudtuk leigazolni Újpestre Páncsics Miklóst. Vele úgy megerősödött volna a védelmünk, hogy akár BEK-et is nyerhettünk volna.

1973-ban a negyeddöntőben 2-0-ra vezettünk félidőben a Juventus ellen, nem tudtuk megtartani, 2-2 lett, idegenben lőtt gólokkal a Juve ment tovább. Két évvel később a Benfica ellen 3-0-ra vezettünk a lisszaboni 2-5 után, mi álltunk továbbjutásra, de a végén bekaptunk egy gólt, és kiestünk. Vagy 1969-ben a Vásárvárosok Kupája döntőjében az első meccset 3-0-ra elvesztettük a Newcastle ellen, de a visszavágón 2-0-ra vezettünk, érett a bravúr – de gyorsan benyeltünk egy hármast, és elúszott a trófea. Mindannyiszor a védelmünk miatt…”

Fazekasnak érdekes a véleménye a világranglistát vezető belga válogatottról, a belga futballról. „Miközben az egész ország lelkendezett a vb-bronz láttán, én azt mondom, meg kellett volna nyernie Belgiumnak a világbajnokságot.

Csakhogy a franciák elleni elődöntőben Roberto Martínez óriási hibát követett el, amikor kihagyta az addig remekül játszó jobbszélsőt, ­Dries Mertenst, és a védekezést erősítendő ­Mousa Dembélét állította be.

Mertens és az eltiltott jobbhátvéd, ­Thomas ­Meunier távollété­ben nem volt, aki kiszolgálja Lukakut. Berezelt a kapitány, a defenzív taktika megbosszulta magát, kikaptak 1-0-ra, pedig a döntőben biztosan legyőzték volna Horvátországot. Ki tudja, ­lesz-e még ilyen lehetősége Bel­giumnak a vb-győzelemre?!”

Az utolsó mondatot akár mi, magyarok is elmondhattuk volna az ­1954-es vb-döntő után…