„Az ország és a motorsport világa egy nagy osztrák egyéniséget gyászol. Niki Lauda elvesztésével Ausztria egyik legkiválóbb személyisége távozott. A bátorság, a fegyelem és a barátság példaképe” – írta Sebastian Kurz osztrák kancellár, Alexander Van der Bellen államfő pedig a következő szavakkal emlékezett a családja körében elhunyt háromszoros világbajnokra: „A bálvány, az ambiciózus harcos, aki soha nem adta fel, elhagyott minket.”
Aligha lövünk mellé azzal a párhuzammal, hogy Niki Lauda olyasvalaki az osztrákoknak, mint nekünk Puskás Ferenc. A világ minden szegleté-ben tudják, ki ő, a Formula–1 történetének egyik legnagyobb alakja, aki olyan korban versenyzett, amikor a nézők minden futamon lerághatták a körmüket az izgalomtól. Lauda az 1976-os világbajnokságot egyetlen ponttal veszítette el James Hunttal szemben, 1984-ben pedig fél ponttal előzte meg Alain Prostot. Az 1976-os szezon volt az, amelyet a Magyar Televízió először közvetített, a nyugati határszélen lakók azonban az osztrák adást nézve már korábban képet kaptak Lauda zsenialitásáról.
Tehetős családba születik, ám nagyiparos édesapja nem támogatja a versenyzését, ezért bankkölcsönöket vesz fel. Így halad lépésről lépésre, és kerül be 1971-ben a Formula–1-be 22 évesen a gyengécske March-csapattal. Két év múlva a BRM-mel már pontszerző, 1974-ben pedig leigazolja az akkor válságban levő Ferrari, és Luca di Montezemolo csapatfőnök nagyot húz vele. A műszaki dolgokra kimondottan fogékony versenyző a fejlesztésből is kiveszi a részét, 1975-ben pedig megszerzi első világbajnoki címét.
A következő évben alighanem meglett volna neki a második, a Német Nagydíj előtt hatalmas fölénnyel vezet az összetettben, de a Nürburgringen a szalagkorlátnak ütközik, a Ferrari kigyullad, és az egyik mögötte érkező autó teljes sebességgel még bele is rohan. Lauda majdnem egy percet tölt az égő roncsban, amíg versenyzőtársai kimentik. A belélegzett gázoktól napokig élet-halál között lebeg, úgy tűnik, nincs remény, és egy pap már az utolsó kenetet is feladja neki.