Ajándékbronz barátainknak

Bardi Gyöngyi minden idők legnagyszerűbb magyar röplabdázónője. Nem könnyű ezt kijelenteni, hiszen valaha — a játékos fénykorában — hemzsegtek a világklasszisok az Európa-bajnoki érmek tömkelegét összegyűjtő válogatottban, amely a montreali és a moszkvai olimpián is negyedik volt. Bardin kívül Torma Ágnes, Csapó Gabriella, Szalayné Sebők Éva, Bánhegyiné Radó Lúcia (és még reggelig folytathatnánk a sort): valamennyien korszakos egyéniségek. De mégis a legkisebb, a 174 centis, 329-szeres válogatott Bardi Gyöngyi lett a legnagyobb. S ha nincs a politika, még nagyobb lehetett volna.

Volt idő, amikor az Eb harmadik helye kudarcnak számított a magyar röplabdasportban Fotó: Bach Máté

– Miért pont itt találkoztunk, az egyik bevásárlóközpont kávézójában?

– Mert ide járok spinningre hetente legalább ötször, tudja, amit tekerni kell. Az ember sohasem adhatja fel, élete végéig sportolnia kell. Egyik-másik valamikori válogatottbeli barátnőm nagyon elengedte magát, de én nem tudok meglenni mozgás nélkül. Már gyereknek is ilyen izgő-mozgó voltam.

– Szó szerint gyerekként is került fel Hosszúpályiból, emlékszem, nagy szenzáció volt. Még az Ifjúsági Magazin is írt önről!

– Ja kérem, akkor még komoly sportág volt a röplabda! Tizenhat éves voltam, az akkori bajnokcsapat, a NIM mindenáron le akart igazolni. Fogarasi Gyuri bácsi, az elnök többször is lejött hozzánk, de apámék nem akartak elengedni a nagyvárosba – én voltam a három gyerek közül a legkisebb, a kis kedvenc, anyám szíve majd megszakadt. Én viszont menni akartam, vonzott Budapest, a siker, és mivel nem éppen dúsgazdag családból származtam, ez volt számomra az egyetlen kitörési lehetőség. Egyszer játszottunk a debreceni csapatunkkal a margitszigeti Úttörőstadionban, képzelje, szabadtéren! Na, ott kattantak rám a NIM – a nehézipari minisztérium csapata – vezetői, és ezzel el is dőlt a sorsom. Feljöttem, jól ment a játék, közben a Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, és már az 1975-ös Európa-bajnokságra ki akart vinni Kotsisné, a szövetségi kapitány, de nem engedték neki, azt mondták, 17 évesen még túl fiatal vagyok. Egy frászt voltam fiatal, nem féltem én senkitől, mindenkit lejátszottam a pályáról. A montreali olimpiáról már nem tudtak itthon hagyni, negyedikek lettünk.

– Hogyan illeszkedett be az akkor szupercsapatnak számító NIM-be, amely pár évvel korábban, 1973-ban BEK-et nyert?

– Könnyen! Kovács Jenő edző nagyon értett a játékosok nyelvén, engem fantasztikusan tudott motiválni, klubszinten mindent neki köszönhettem, a válogatottban pedig Gabi néninek, vagyis hát dr. Kotsis Attilánénak, a Banyának, aki már elmúlt kilencvenéves, de hála istennek még mindig jó egészségnek örvend.

– Banyának hívták?

– Persze nem szemtől szembe, csak a háta mögött, de szeretettel, mert azért – bármennyire is szigorú volt – nagyon tiszteltük. Sőt én szeretem, tisztelem még most is, havonta legalább egyszer beszélgetünk. Halmoztuk a sikereket, háromszor is bronzérmesek voltunk az Európa-bajnokságon, legutoljára 1983-ban, Rostockban. Persze, ha jobban belegondolok, az minden volt, csak nem siker… A körmérkőzéses hatos döntőben már 2:0-ra és a harmadik játszmában 11:6-ra vezettünk a ruszkik ellen, amikor a lengyel bíró a kezébe vette a dolgok irányítását, és egymaga megvert bennünket. Pedig ott minimum ezüstérmesek lettünk volna. Engem amúgy megválasztottak a torna legtechnikásabb játékosának.

– Van, amit nagyon sajnál a pályafutásából? Persze a rostocki elszalasztott ezüstérmen kívül.

– Van bizony! A moszkvai olimpián a bronzmeccset a bolgárokkal játszottuk, akiket előzőleg 3:1-re megvertünk, sokkal jobbak voltunk náluk, de nagyon furcsán alakult az a mérkőzés. A Banya összevissza cserélgetett, nem is értettük, de így is eljutottunk 2:2-ig, és jött a döntő szett. Ha azt megnyerjük, bronzérmesek vagyunk, ami a magyar röplabdasport legszebb sikere. Arról nem is beszélve, hogy akkor most ketyegne az olimpiai járadék, amiről persze akkor még fogalmunk sem volt, csak jóval később harcolta ki Lemhényi Butykó bácsi. Szóval, kezdődik a döntő szett, hárman visszük a hátunkon a csapatot Torma Ágival és Csapó Gabival, amikor egyszer csak int az edzőnk, hogy jöjjek le, csere van. Micsoda? Amikor nekem megy a legjobban a játék? Ezt ni! Nem megyek le! És nem mentem le. No de akkor jön Merő Nóra, a csapatvezető, és mutogat, hogy le kell mennem! Meg Torma Áginak és Csapó Gabinak is! Kiderült, hogy a bolgárokkal amolyan szocialista együttműködés keretében leboltolták, hogy ők besegítenek minket a legjobb négy közé, ahol majd visszaadjuk nekik a szívességet a bronzmeccsen. Csakhogy erről nekünk elfelejtettek szólni. Nem beszélve arról, hogy nekünk nem volt szükségünk a bolgárok segítségére, őket élesben is meg tudtuk verni. Csak persze nem úgy, hogy minket hármunkat lecserélnek!

Volt idő, amikor az Eb harmadik helye kudarcnak számított a magyar röplabdasportban
Fotó: Bach Máté

– Ezt a sztorit még nem is hallottam, illetve hallottam, csak nem ilyen konkrétan.

– Pedig így történt. És milyen jól jönne most az a kis olimpiai járadék, ami a bronzéremért jár!

– Vagy az, amit 1984-ben Havannában kaptak volna, már ha van kedvük játszani az olimpiapótló Barátság Versenyen.

– Jaj, ne is mondja, senki sem akart elmenni Kubába, olyan dühösek voltunk, hogy nem utazhatunk Los Angelesbe! Az utcáról szedték össze a válogatottat, aki éppen ráért. Végül hatodikok lettünk. Persze, ha tudjuk, hogy később ezt igazi olimpiaként ismeri el a kormány… Nekem amúgy sincs szerencsém ezekkel a pénzügyi dolgokkal. Annak idején három évet profiskodtam Isztambulban az Eczacibasi csapatában. Mármost, kapom a nyugdíjfolyósítótól a papírokat, és képzelje, az a három év nem szerepel a munkaviszonyomban, pedig forintmilliókat kellett leadnom a három év alatt az akkori sporthivatalnak, az OTSH-nak. Szép, mi?

– Tényleg felháborító. De ha már Törökország szóba került, ott ismerkedett össze második férjével, Mészöly Kálmánnal!

– Ez így nem igaz, tudniillik az úgy volt, hogy 1985-ben mentünk ki Isztambulba a Dózsával kupameccset játszani. Ülünk fenn a gépen, de csak nem akar felszállni, bemondják, hogy egy utasra még várunk. A pokolba kívántuk az illetőt, egyszer csak berobog Mészöly Kálmán! Ő volt a későn érkező utas, akkor a Fenerbahce edzője. Kint lejátszottuk a mérkőzést a Fenerbahcével, este bankett, na, ki kapott serleget? Hát megint a Mészöly! Nem mondanám, hogy rokonszenvesnek találtam, ő próbálkozott nálam, az egyik játékostársamon keresztül üzent, hogy menjek oda az asztalához. Tudod, kinek üzengessél, gondoltam magamban, dehogy mentem oda! Ennyi volt, utána másfél évtizedig nem is találkoztunk. Egészen 1999-ig, amikor a Vasasnak volt egy közgyűlése, ott összejöttünk. Ennek most éppen húsz esztendeje.

– Kik voltak a legjobb röplabdázók, akikkel együtt játszott?

– Csapó Gabi, Torma Ági, Bánhegyiné, Buzekné Makláry Ilona... Chungával is nagyon szerettem együtt játszani, Raquel Chumpitazzal, de hiszen tudja, hiszen a felesége volt… Annyira örültem neki, végre volt egy játékos, aki engem szolgált ki, és nem nekem kellett őt kiszolgálni! Jaj, istenem, sokan meghaltak fiatalon a régi társak közül, Szalayné, Kőszegi Detti, Gámpé Erika, most meg szegény Bóta Enikő, 51 évesen, holnap megyek a temetésére. (Csütörtökön volt – a szerk.)

– Kimegy az Európa-bajnokság meccseire?

– A holland és a horvát meccsre kimegyek, mert érdekel. De meg kell mondanom magának, a mai röplabdának semmi köze nincs már ahhoz, amit mi játszottunk. Ma már mindent szabad, a nyitásnál a labda érintheti a hálót, olyan labdakezelések vannak, amit régen bőven lefújtak volna, tisztátalan játék lett a röplabda. És csak az erő, a magasság számít, feladják az ütőnek, aztán az vagy beveri, vagy nem. Nincs már finesz, szellemes játék. Atléták röplabdáznak, én a 174 centimmel manapság szóhoz sem jutnék. Tie-break, libero. Libero! A röplabdában éppen az volt a szép, hogy körbeforogtak a játékosok, és mindenkinek értenie kellett mindenhez.

– Régen jobb csajok is voltak a röpisek…

– Na, örülök, hogy ezt maga mondja, nem én. És milyen belevaló csajok voltunk!

– Nem vitás, emlékszik, egyszer jöttünk haza a busszal Szombathelyről, a Savaria Kupáról, és Pestig elfogyott egy üveg pálinka?

– Emlékszem hát! És mi ezzel a baj? Vége volt a tornának, harmadikok lettünk, örültünk a sikernek. Jól éreztük magunkat. De még milyen jól!