Megbánta, másképp csinálná

A nyolcvanas évek kiváló védője, a mexikói világbajnokságra vezető sikerek egyik kulcsjátékosa máig nem tudja megemészteni az irapuatói kudarcot. Az 59 éves Kardos József mérkőzésellenőrként járja az országot, Csepelen gyerekeknek tart edzéseket, és néha elgondolkodik, miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, miért futott zátonyra a házassága.

Játékosként szinte mindent elért, de nem volt szerencséje a magánéletben Fotó: Mirkó István

– Miért nem lettünk kollégák?

– Talán azért, mert többet gondoltam magamról. Azt reméltem, hogy megírhatom a történeteimet, de valamiért nem ezt kérték tőlem a Nemzeti Sportnál. Pedig nem írtam rosszul, sok cikkem megjelent. Másfél-két évig külsőztem a Sportnak a 2000-es évek elején. Mérkőzésekről tudósítottam, de ezzel nem elégedtem meg. Nem kaptam szerződést, láttam, hogy az újságírás nekem nem fog menni. Ennyi volt.

– Dabason kezdte az edzői pályáját, legalább tíz helyen megfordult az országban, de az NB I soha nem adatott meg. Hol érezte magát a legjobban?

– Komáromban. 1997-ben megnyertük az NB I B-s bajnokságot (a mai NB III-nak felel meg), később meghalt Czibor Zoltán, aki újraszervezte a komáromi futballt, és sajnos a polgármester is távozott közülünk. Utána rosszul alakultak a dolgok.

Játékosként szinte mindent elért, de nem volt szerencséje a magánéletben
Fotó: Mirkó István

– Fordulatos pályájáról könyvet lehetne írni. Még a Hit Gyülekezetének teológiai főiskoláján, a Szent Pál Akadémián is dolgozott.

– Egy rossz szavam sem lehetett. Az edzősködés mellett testnevelést és labdarúgást tanítottam a Száva utcai Bornemissza Péter Általános Iskolában és Gimnáziumban. Ez is a Hit Gyülekezetéhez tartozott. 2017-ben lett vége a történetnek, óraszám után fizettek, nekem nem volt annyi órám, hogy megérje, ráadásul Tökölről autóztam be mindennap, az M0-son órákat álltam, mire beértem. Utána jött a Csepeli Utánpótlás Sport Egyesület, ahova a honvédos barátom, Gyimesi Laci hívott.

– Nem hiányzik a profi futball?

– Á! Legutóbb Tiszakécskén voltam ellenőr, és láttam, hogy teljesen megbolondulnak az edzők az eredménykényszer miatt. Ez a meló a Csank János-féle magányos farkasoknak való, akik a munka kedvéért bárhova elköltöznek. Én belefáradtam; hat klub tartozik nekem a mai napig. Mit tudok tenni? Semmit. Járom a pályákat, minden csapat ugyanazt a bemelegítést végzi, amit tanítottak a különböző licences képzéseken, nincsenek egyéniségek. Nem bukkan fel egy Verebes Józsi típusú edző, akinek vannak gondolatai a labdarúgásról. Régen itták Baróti Lajos bácsi szavát, aki négyszer is kivitte a válogatottat a világbajnokságra.

– Majd az új generáció megmutatja. A gyerekeknek mindenük megvan az akadémiákon.

– Az lehet, de régen sokkal jobb játékosok voltak a grundokon, mint ma az akadémiákon. Néha a Puskás Akadémiára szólít a munkám, ott mesélték utánpótlásedzők, hogy még a kalóriamennyiségre is odafigyelnek a gyerekek étkezésénél. Az én gyerekkoromban hatalmas szelet zsíros kenyereket ettünk, mert arra tellett. Nem a kalóriát kéne számolni! Egy srác vegyen részt a testnevelésórán, majd az edzésen, aztán menjen le a grundra, és válasszon egy kiegészítő sportágat, teniszezzen, ússzon. Kondicionálisan rendben vannak a gyerekek, de hiányzik belőlük az, amiért a néző kimegy a pályára, az a fél perc, amire öt év után is mindenki emlékszik.

– Ne hergelje magát! Nemrég műtötték a szívét.

– Van annak már négy éve. Hajnalban, vezetés közben lettem rosszul. Tizenegy órán keresztül cipelt a mentő a városban, mert nem tudták eldönteni, hogy mi a bajom. Este hétkor katétereztek.

– Ezért tette le a cigarettát?

– Nem, az 2012-ben történt. Elzsibbadt a teljes bal oldalam, megijedtem, szakadt rólam a víz, azt hittem, hogy sztrókot kaptam. Amint fel tudtam állni, fogtam a cigit és kidobtam az ablakon. Nem akartam fiatalon megdögleni. Ma már csak egy-két sört iszom otthon. Régen más volt, nem siettünk haza az edzések után, inkább legurítottunk néhány italt egy-egy szórakozóhelyen. Így utólag azért is becsülöm annyira Fazekas Lacit és Dunai Edét, mert ők mindig mentek haza a családjukhoz. Lacit irigylem, van három szép gyermeke, családja.

– És önnek?

– Tizennyolc éve elváltam, tizenöt éve láttam a lányomat, és van egy fiam is, aki építészmérnök lett, őt négy éve láttam legutóbb.

– Érzékeny téma?

– Nem, mindenről beszélek. Nem lett volna szabad megnősülnöm huszonkét évesen. Voltak nagyon szép lányok, én meg szerettem az életet. Mehettem volna haza a családhoz, de akkor miért lógtam a haverokkal? Erre nem tudok válaszolni. Fáj. Az én hibám. Örököltünk egy lakást az öcsémmel a Blahánál, eladtuk, az én részemet odaadtam a fiamnak, hogy tanulhasson az egyetemen. Nem volt nagy összeg, négymillió forint. Sajnos semmit sem tudok a gyerekeimről.

– Vissza a futballhoz: korábban azt nyilatkozta, ha 1983-ban elengedik Kölnbe, akkor másképp alakul az élete. Ezt még tartja?

– Igen. A kupameccs után kerestek meg, Törőt és engem vittek volna egy-egymillió márkáért. A szerződéstervezetet egy német ügynök tette le elém. Nem írtam alá, nem akartam disszidálni. Egyébként őrület, hogy milyen játékosok ellen szerepeltem. A Kölnben futballozott Pierre Littbarski, később játszottam Karl-Heinz Rummenigge ellen is. Fogtam Gullitot és Van Bastent, a pályán profi voltam, de a pályán kívül nem. Ha külföldön születek, odavágtak volna az edzéseken. A kommunizmus nem volt sikerorientált rendszer: nem számított, hogy kicsit másnaposan vagy makkegészségesen mentem edzeni. Külföldön, ha valaki másnaposan ment edzésre, kirúgták vagy hazazavarták.

– Nemrég cinikusan megjegyezte, hogy 1986-ban Mezey György kiválóan felkészítette – az Intertotó-kupára.

– Ez így is van, nincs ebben cinizmus, legfeljebb keserűség. Hazajöttünk Mexikóból, újpesti edzőm, Göröcs Titi bá’ kérdezte, hogy akarok-e pihenni. Dehogy akartam, zsinórban öt győzelmet arattunk az Intertotó-kupában. A vb után három héttel csúcsformában játszottam. Mexikóban nem volt kondim, már a bemelegítést sem tudtam megcsinálni. A mai napig összejárok korábbi válogatott labdarúgókkal, Nagy Antival, Esterházy Marcival, Sallai Sanyival, és a végén mindig Mexikónál kötünk ki. Van, aki a kajába kötött bele, pedig a miskolci Juno Szálló mesterszakácsa, Mátyás Rudolf volt a séfünk. Semmi baj nem volt a kajával, de voltak szélsőséges, indokolhatatlan hülyeségek, például délben, negyven fokban edzettünk, előtte a havas alpesi tájakon készültünk két hétig.

– Igaz, hogy a szovjet vezetők bekopogtattak a csapathoz a 0-6 előtt, és felajánlottak egy békés döntetlent, de Mezey hallani sem akart erről?

– Dehogy! A szovjeteknek akkor sem adtuk volna oda az egy pontot, ha könyörögnek érte.

– Mezeyvel van kapcsolata?

– Ha tízévente összefutunk, megkérdi tőlem, hogy vagyok. Mire válaszolnék, már nincs ott. Nem érdekli. Mezey szenzációs edző és szenzációs ember volt, de a mexikói vb óta megközelíthetetlenné vált, a mai napig semmit sem mond róla.

– Sokan azt hiszik, hogy ősújpesti, pedig pár hétre a Győr játékosa lett. Miért akart váltani?

– 1983-ban én voltam itthon az Év játékosa, hívott a Győr is. Olyan ajánlatot tettek nekem, hogy azt nem lehetett visszautasítani: egymillió forint készpénz, győrújfalui ház és közös üzlet Győr belvárosában Hannichhal és Póczikkal. El is mentem Győrbe, de aztán másfél hónap után eljöttek értem Újpestről, és visszahoztak. Egy nappal a bajnokság megkezdése előtt még Győrben voltam, de másnap Újpest-mezben játszottam Pécsen.

– És a mai Újpest?

– Tavaly hívtak, bérletet akartak adni, egyszer-kétszer voltam a sta­dionban. Fontosabbak a barátok, minden karácsony előtt összejövünk Sarlós Bandinál a Kék Duna borozóban, megiszunk néhány kisfröccsöt. Egyre kevesebben vagyunk… Nincs élő kapcsolatom a klubbal, pedig több mint negyven éve, 1978-ban igazolt le az Újpest, miután a Salgótarjánnal megnyertük az NB II-t. Bíró Antal, az újpesti center kölcsönben volt nálunk, és őt meg akarták tartani. S hogy ne kelljen őt visszaadni, felajánlottak a Dózsának engem, az ifiválogatott védőt. Az Újpestnek épp védő kellett, mert Bíró a rengeteg csatárzseni mellett nem kapott volna lehetőséget. Letettek elém negyvenezer forintot ötszázasokban. Ennek nem tudtam ellenállni. Hatvanezer volt egy Zsiguli, szegény anyám csak nézett rám, amikor kivettem a zsebemből a negyvenezret. Ő ezerötszázat keresett a téglagyárban.

– Sikerült félretennie valamit a pályafutása végére?

– Nem sokat. Csepelen élek, van egy autóm, edzősködöm, és 2010 óta mérkőzésellenőrként járom az országot. Eleinte nagyon nehéz volt számítógépen leadni a jelentéseket, fényképet küldeni. De megtanultam, és szeretem ezt a munkát. Szeretném még sokáig csinálni.