Az igazán nagyokat csak becenevükről ismerjük – Öcsi, Cucu, Flóri, Kocka, Bolond, Kuksi –, így voltunk Titivel is. Mi, idősebbek, akik még láthattuk őt játszani, pontosan tudjuk, hogy abba a kasztba tartozott, ahová manapság egyetlen magyar játékos sem, és a külföldiek közül is csak a legzseniálisabbak. Fénykorában – ha nyitottak lettek volna a határok – nem volt olyan megaklub, amely ne üdvözölte volna örömmel a soraiban. Nem sok magyar futballista került be az Aranylabda-szavazáson az első húszba, Göröcsnek ez kétszer is sikerült, 1960-ban és 1962-ben.
Pedig minden az ellen szólt, hogy világklasszis futballista legyen a bauxitbányászok leszármazottjából. Amikor a család felkerült Újpestre – a kis Jancsi egyéves korában –, az egyszobás viceházmesteri lakásban a szülők és Jancsi nővére ugyanazon a szalmazsákon aludt, hogy a tízéves kora óta futballozó fiúnak, a család szeme fényének külön derékalj jusson. Titi még gyerekként az Izzóban dolgozott maróstanoncként, a legnagyobb magyar sztahanovista, Pióker Ignác keze alatt. „Szinte sohasem találkoztam vele, nem tudom, hogyan volt képes ezer százalékra teljesíteni a normát, amikor folyton termelési értekezleten volt…” – mesélte egyszer. Persze korán kitűnt Titi nem mindennapi zsenialitása – nem a marógép mellett, hanem a Jutagyár csapatában, majd a Vasas Izzó együttesében. 1957-ben igazolta le a Dózsa, ahol kezdetben előretolt csatárt játszott, ekkor ontotta a gólokat. A válogatottban is bekezdett, első harmincegy válogatottmeccsén tizennégyszer talált a hálóba. A jobbösszekötő volt a sokoldalú, vékonydongájú, rendkívül technikás játékos igazi posztja, ahonnan kedvére dobhatta támadásba Benét és Dunait, később Fazekast. 1972-ben eligazolt Tatabányára, ahol még 1973-ban és 1974-ben Közép-európai Kupát nyert.
Göröcs pályafutása elején együtt játszott példaképével, Szusza Ferenccel, amikor pedig befejezte, már Nyilasi és Törőcsik volt a sztár. Érdekes módon egy barátságos meccset, a kétszeres BEK-győztes Internazionale elleni 3:2-es sikert tartotta pályafutása csúcsának, amikor lejátszották a pályáról a Sartival, Facchettivel, Suárezzel, Corsóval, Mazzolával felálló olasz sztárcsapatot. A legnagyobb csalódásnak pedig – érthetően – a marseille-i tragédiát, a megismételt vb-selejtezőn a csehszlovákoktól elszenvedett 1-4-et tekintette. „Nekünk mindig pechünk volt” – panaszolta kilenc éve az e sorok írójának adott interjúban, ami persze így nem igaz, hiszen Göröcs János karrierjét jóval több fényes diadal szegélyezte, mint ahány vereség.