Túl a csúcson, ha minden igaz

Stieber Mercédesz, a kétszeres világbajnok vízilabdázó, sportága történetének egyik legendás alakja évek óta az olasz Riviérán edzősködik a San Remótól kőhajításnyira fekvő Imperia városában. Aktuális blogbejegyzésében egyszerre pesszimista és bizakodó; nem könnyű az élet a koronavírus-járvány sújtotta Észak-Itáliában, ugyanakkor Olaszországban már valamelyest csillapulóban van a kór intenzitása. És talán pénzügyi mentőöv is várható a közeljövőben.

Nem akarom elkiabálni, de olybá tűnik, hogy túl vagyunk a járvány legnehezebb időszakán. Most már napok óta csökkenő tendenciát mutat az új megbetegedések száma, és bár még mindig rengetegen halnak meg a koronavírus okozta szövődményekben, most már reálisan gondolkodhatunk azon, hogyan tér majd vissza az élet a rendes kerékvágásba. Persze azt is tudjuk, hogy az nem holnap lesz.

Most, hogy hétfő délelőtt kilenc óra tájban kinézek az ablakomon, alig látok embereket vagy autókat az imperiai utcákon. Hallom, odahaza mától ingyenes a parkolás, itt, Olaszországban csak az egészségügyi dolgozóknak nem kell fizetniük, de igazából ennek nincs jelentősége, mert mindenki igyekszik otthon maradni, és ez többnyire sikerül is. Április 13-ig van érvényben nálunk a kijárási tilalom, meglátjuk, hogyan alakul a helyzet egy hét múlva. De szép is lenne, ha enyhíteni tudnának a korlátozásokon! Összességében azt kell mondanom, hogy fegyelmezettek az olaszok, rácáfolva ezzel arra a hiedelemre, hogy a mediterrán emberek hebehurgyák, kapkodók, fegyelmezetlenek. Jómagam tíznaponta járok bevásárolni, ma van itt az ideje a soron következő boltba menetelnek. Legutóbb nem voltak sokan, itt nincs felhalmozási láz, mint otthon. Egy ember kijön, egy ember bemegy a boltba, erre ügyelnek az őrök, nincs tolongás. És csak kesztyűben, maszkban mennek le az emberek az utcára, én is így vagyok ezzel.

Tudom, a halálesetek akkor ütik igazán szíven az embert, ha valamelyik ismerőse távozik az élők sorából, nekem ilyen értelemben szerencsém van, egyetlen esetről tudok az ismeretségi körömből. Az is olyan volt, hogy egy ismerősöm ismerősét vitte el a koronavírus, személyesen nem is ismertem az illetőt. Amúgy remek itt az idő, most, reggel 17 fokot mértem az erkélyemen. Az embernek tényleg ingere lenne arra, hogy mászkáljon az utcákon, beüljön egy kávézóba, beszélgessen a barátokkal, de ezt csak az interneten keresztül tudom megtenni az otthoni ismerősökkel. Rendszeresen távbulikat tartunk Petrovics Matyival és Rédei Katával, de erről legutóbb már beszámoltam.

Legutóbbi jelentkezésem óta kedvező fejlemény, hogy úgy tűnik, hamarosan pénz áll a házhoz, ami nem tragédia, ugyanis jó ideje nincs már semmiféle bevételem. csapatunk technikai vezetője, aki a ligúriai olimpiai bizottságnak is tagja, a minap újságolta, hogy hamarosan megérkezik az államtól az a 600 eurós segély, amit a kormány folyósít az olasz sport szereplőinek, így nekem is. No, természetesen nem a kedvezményezett... Hogy ez egyszeri vagy rendszeres juttatás, arról egyelőre nem szól a fáma. Most takarékosan élek, igyekszem valahogy átvészelni ezeket a nehéz heteket.

Amúgy nem tagadom, nehezen férek már a bőrömbe, de mint egykori sportoló, véremben vagy a fegyelem, pontosan tudom, hogy a szabály az szabály, ha valamiféle korlátozást felállítottak, annak biztosan van értelme, és azt be kell tartani. Úgyhogy itthon rostokolok. Már mindent kimostam, szinte naponta csinálom a nagytakarításokat, minden polcot, könyvet leporoltam, nincs már tennivaló a lakásban. Olvasom a skandináv krimiket, Nesbőt, a Millennium-trilógiát, legalább most mindenre van időm. És mindennap megcsinálom az egy-másfél órás tornámat, elvégre nem szabad elhagyni magam.

Egyszer ugyanis vége lesz ennek a mizériának, és akkor bele kell vetni magamat a munkába. Hittétek volna, hogy nagyon gyorsan rá lehet unni a semmittevésre?!