A nemzet pólósa

Faragó Tamás, Tonó ha úgy hozza a sors, még meghatódni is tud. Így történt ez most is.

Mivel lehet még meghatni egy olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmes, világ- és kétszeres Európa-bajnokot, aki mellesleg kilencszeres magyar bajnok, kétszeres BEK-győztes, olimpiai gólkirály (Montreal, majdnem kétszer annyi góllal, mint a második helyezett), akinek a sportág csínját-bínját – bár sajnos a földi halandó számára utánozhatatlan trükköket – bemutató videóin nemzedékek nőttek fel? Aki edzőként világbajnoki címre vezette a magyar női válogatottat? Aki már 31 éve visszavonult, és akit még bőven játékoskorában, 1982-ben megválasztottak a világ legjobbjának?

Megmondom. Azzal, ha díszesebb, értékesebb stallumot kap még annál is, hogy ő volt a világ legjobbja.

Mert a Magyar Nemzet, a Nemzeti Sport és az Origo közös játékán valaha élt legjobb magyar pólósnak lenni, nos, ennél a sportágban nem létezik értékesebb elismerés. Talán a férfikosárlabda az egyetlen csapatjáték a pólón kívül, amelyben egy meghatározott náció szülöttének (amerikainak, sőt lehetőség szerint afroamerikainak) lenni garancia a piacképes teljesítményre. Csak éppen a vízilabdában a játékos magyarsága szavatolja a produkció osztályon felüli mivoltát.

Faragó Tamás, Tonó ebből a mezőnyből ragyog ki. Annak idején játékával, tekintélyt nem tisztelő, szókimondó megnyilvánulásaival, az utóbbi évtizedekben szakvezetői, majd szakértői hozzáértésével, hogy mindig fején találja a szöget, sohasem zárkózik el az interjútól, és nem kommunikál, hanem nyilatkozik.

És ha úgy hozza a sors, még meghatódni is tud. Mint most, amikor a pólósok pólósa virtuális verseny eredményhirdetésekor közöltem vele, hogy ő találtatott a legjobbnak az egykori játszótársak, illetve a kései utódok voksainak összesítésekor. Amikor pedig tegnap délelőtt jeleztem neki, hogy a Nemzeti Sport címlapján egy uralkodó fotója látható, a vizek királyáé – és még véletlenül sem a háromágú szigonyát rázó Neptunusra gondoltam –, akkor néhány másodpercig csak a némaság volt hallható a vonal túlsó oldalán.

Tonó meghatódott.

Pedig tényleg dicsérték őt eleget játékoskorában.

Ő pedig a vízilabdát dicsérte, legalábbis pályafutása kezdetén, aztán később elkomorodott. „Nem engedik, hogy játsszon az ember – mondta már egy 1974-es (!) interjúban, amit egyébként annak apropójából adott, hogy egy bizonyos Molnár György nevű Vasas Izzó-pólós eltörte az arccsontját egy teljesen indokolatlan és érthetetlen jobbegyenessel. – A múltkor a félpályától rálőttem, kapufa lett a vége, kaptam is a letolást az edzőmtől, hogy ne könnyelműsködjek. Hovatovább már az edzésen sem szabad könnyedén játszani, ott is azt követelik meg az embertől, hogy hajtson, gürizzen, szenvedjen. De engem nem érdekel. A múltkor láttam egy trükköt Gianni De Magistristól, csak azért is meg fogom tanulni, még ha büntetést is kapok az edzőmtől!”

Hogy ma mennyire komor, azt nem tudom – illetve tudom, de nem tüntet vele, még a végén azt hinnék, visszasírja a játékoskorát, a hetvenes, nyolcvanas évek pólóját. Mert Tonó tapintatos is, szókimondó habitusa ellenére ma már véletlenül sem sértene meg senkit, miközben tudjuk, hogy „fénykorában” minden további nélkül pofon vágott egy kétszeres olimpiai bajnok játékvezetőt, ami azért nem volt szép, még akkor sem, ha az uszodák világában mindenki pontosan tudta, hogy neki van igaza.

Mert mára Tonó bölcs férfiúvá érett, és hogy mennyire bölcs, azt a közelmúltban a lapunknak adott tartalmas interjúban is bizonyította. Amikor megkérdeztük, nem birizgálja-e a hiúságát, hogy most – Székely Éva halálakor – sem őt választották be a nemzet sportolói közé, csak ennyit mondott: „Én már nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok.”

Meg tegnaptól már a nemzet pólósa is.