Ő pedig a vízilabdát dicsérte, legalábbis pályafutása kezdetén, aztán később elkomorodott. „Nem engedik, hogy játsszon az ember – mondta már egy 1974-es (!) interjúban, amit egyébként annak apropójából adott, hogy egy bizonyos Molnár György nevű Vasas Izzó-pólós eltörte az arccsontját egy teljesen indokolatlan és érthetetlen jobbegyenessel. – A múltkor a félpályától rálőttem, kapufa lett a vége, kaptam is a letolást az edzőmtől, hogy ne könnyelműsködjek. Hovatovább már az edzésen sem szabad könnyedén játszani, ott is azt követelik meg az embertől, hogy hajtson, gürizzen, szenvedjen. De engem nem érdekel. A múltkor láttam egy trükköt Gianni De Magistristól, csak azért is meg fogom tanulni, még ha büntetést is kapok az edzőmtől!”
Hogy ma mennyire komor, azt nem tudom – illetve tudom, de nem tüntet vele, még a végén azt hinnék, visszasírja a játékoskorát, a hetvenes, nyolcvanas évek pólóját. Mert Tonó tapintatos is, szókimondó habitusa ellenére ma már véletlenül sem sértene meg senkit, miközben tudjuk, hogy „fénykorában” minden további nélkül pofon vágott egy kétszeres olimpiai bajnok játékvezetőt, ami azért nem volt szép, még akkor sem, ha az uszodák világában mindenki pontosan tudta, hogy neki van igaza.
Mert mára Tonó bölcs férfiúvá érett, és hogy mennyire bölcs, azt a közelmúltban a lapunknak adott tartalmas interjúban is bizonyította. Amikor megkérdeztük, nem birizgálja-e a hiúságát, hogy most – Székely Éva halálakor – sem őt választották be a nemzet sportolói közé, csak ennyit mondott: „Én már nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok.”
Meg tegnaptól már a nemzet pólósa is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!