Bók a szerbektől pólósainknak: Legendák vagytok!

Amikor a magyar vízilabdázás nagy korszakairól olvasunk egy ilyen sorozatot, egyvalamit üstöllést tudatosítsunk: kizárólag Magyarországon íródhat egy-egy hőseposz négy aranykorszakról. (Úgy, hogy a 2013-os világbajnoki cím, meg a legutóbbi Eb-arany nem sorolható egyikhez sem.) Merthogy mi vagyunk az egyetlen náció, amely egyaránt sikeres volt a második világháború előtt, majd utána, aztán a hetvenes években is, és a modern korban. Pólósok pólósa, 5. rész.

Fürdés a mámorban. A legendás pekingi felvétel Fotó: MTI/Illyés Tibor

A leginkább domináns szériát épp a Kemény-éra során produkálta a magyar férfiválogatott. Amiben más volt ez a tucatnyi esztendő, mint az előző három szédület, azt két döntő téren lehet érzékeltetni: jóval élesebb volt a konkurencia, és aranyérmet kizárólag ki-ki meccseken lehetett nyerni. Az addigi hat olimpiai diadal egyaránt körmérkőzéses tornákon született, háromszor (1936, 1952, 1964) a jobb gólkülönbség döntött a javunkra például – mindenki pontosan tudja, teljesen más a lélektana annak, amikor két vagy három meccset kell úgy behúzni, hogy tudható: nincs javítási lehetőség.

Mindenesetre az Itáliából hazatérő Kemény Dénes lenyűgöző bátorsággal nyúlt az édesapja, Ferenc keze alatt a juniorok között világverővé vált – de az olimpia előtt a felnőttcsapat elleni kétkapuzáson is olykor diadalmaskodó... – Kásás-Molnár-Fodor-féle korosztály 20-21 esztendős tagjaihoz. A fiatalos lendület pedig rögvest sikert hozott, 1997-ben, húsz év után Európa-bajnok lett az együttes, és bár a ’98-as perthi vb-n néhány óriási győzelem után a döntőben kissé lefagyott a spanyolok ellen, 1999-től még az sem kottyant meg a csapatnak, hogy Benedek Tibort nyolc hónapra kivonatta a forgalomból a mediterrán maffia egy ellentmondásos doppingeset miatt.

A Kemény-érában alapvetően ez volt a képlet az első nyolc esztendőben: két év rákészülés, majd az olimpiai ciklus második felében négyből négy arany megszerzése, közte az olimpiai bajnoki címmel. A két év érlelődés sem volt éppen küszködős 1997-98-ban, eztán jött az egy hónapon belül mágikus játékkal behúzott újabb Eb-arany, majd Vk-elsőség, míg 2000-ben a sydneyi diadalt sikerült megfejelni az Európai Nemzetek Kupája megnyerésével (kvázi a Világliga előde a tengerentúliak nélkül). Utóbbi azért emelendő ki, mert míg a jugóknak már az olimpián visszavágtunk az elődöntőben a csoportkörbéli vereségért, a horvátoknak ez végül decemberben sikerült, igaz, akkor stílszerűen Zágrábban, a saját közönségük előtt.

A következő ciklusban az olimpiai győzelem utáni első esztendő akár zuhanásként is megélhető (az olyannyira várt pesti Eb-n csak bronzérem sikeredett, majd a fukuokai vb-n első ízben maradtunk le az elődöntőről), 2002 viszont már mutatta, hogy minden addiginál erősebb gárda formálódik. Elvégre olyat még soha nem csinált senki, hogy három nap alatt kétszer veri meg a szerbeket Belgrádban (Világkupa-csoportmeccs és elődöntő) – függetlenül attól, hogy kifejezetten balszerencsés végjátékban az oroszok elhappolták előlünk az aranyat. A folytatás viszont ugyanaz lett, mint „eggyel” korábban: az utolsó négy nagy tornán a magyar Himnuszt játszották.

Csapatunk brutális erejét mutatta, hogy a 2003-as barcelonai vb-n mind a görögök elleni elődöntőt, mind az olaszok elleni döntőt hosszabbításban nyertük meg (nem sokkal később a Világligát már lazán), majd jött 2004, melynek során hét hivatalos meccsből hatszor ütöttük meg a szerb-montenegróiakat; az utolsó három így festett: Világliga-döntő, olimpiai csoportmeccs, és a mindörökké feledhetetlen athéni finálé.

Ami miatt kimondható, hogy a 2004-es együttest tarthatjuk minden idők legerősebb magyar válogatottjának, az egyfelől az, hogy hétből hét mérkőzést nyerve lett olimpiai bajnok, másfelől az, hogy minden idők legbrutálisabb ötkarikás csoportjában lett száz százalékosan első, továbbá a sportág történetében először ugyanazon a tornán egyaránt kétszer diadalmaskodott a majdani ezüst- és bronzérmes ellen. Azaz mind az oroszokat, mind a jugókat legyőztük előbb a csoportkörben, aztán előbbieket az elődöntőben, nagy riválisunkat pedig a fináléban. És persze: a szerbek ellen 3-0-ás utolsó negyeddel fordítani – erre egyetlen csapat volt képes. Ráadásul az a magyar válogatott ezt kétszer is megtette két hét alatt, hiszen mindkét mérkőzést így húzta be, miután vesztésre állt három negyedet követően.

Fürdés a mámorban. A legendás pekingi felvétel
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Igazából a 2005-2008-as periódus is sikerülhetett volna fényesebben, ám a montreali vb-döntőn nem törtük meg a szerb-montenegróiakat a kellő pillanatban, egy évvel később, a belgrádi Eb-fináléban pedig a játékvezetők érezhetően megrogytak a Tasmajdan poklában, ahol mi reménytelenül próbáltunk vízilabdázni a kiállítás-özönben. A 2007-es vb-n majdnem sikerült ugyanazt előadni, mint 2003-ban, azaz két hosszabbításos partin megszerezni az aranyat – más kérdés, hogy a horvátok elleni finálét simán le kellett volna rendezni kétgólos vezetés után a zárónegyedben. Azaz adva volt, hogy ugyanúgy „átvegyük a hatalmat” féltávnál, mint addig, ám ez nem sikerült, és a leszálló ág-hangulatot csak erősítette az akkor még az olimpia előtt másfél hónappal megrendezett malagai Eb-n látott kissé hektikus produkció (bronz lett a vége).

Ehhez képest mégiscsak diadalmenetté változott a pekingi olimpia. Tény, a szerbekkel nem futottunk össze, ennek azonban épp a fantasztikus athéni fordítással ágyaztunk meg: a most-vagy-soha alapvetés, az ötkarika látványa által kiváltott feszkó, és az ebből adódó küszködés robbanásig hevítette nagy riválisunknál a hangulatot, ami az amerikaiak elleni katasztrofális elődöntőbe és egy azt követő éjszakai, házon belüli fizikai leszámolásba torkollott. Ez minket kevésbé érdekelt, nekünk másodszor is meg kellett küzdeni a szerbekről két évvel korábban levált, friss Európa-bajnokként érkező montenegróiakkal a fináléba jutásért. Egészen fantasztikus meccs volt, amelyen Kemény doktor már rutinosan húzta meg azt a kapuscserét, ami a sydneyi elődöntőben még forradalminak számított, és ami ismét kellett a győzelemhez (Gergely István jött be Szécsi Zoltán helyett, és ötméterest is védett). Hogy aztán a sokáig kiegyenlített fináléban 9-9-nél Szécsit hozza be, aki oroszlánrészt vállalt a meccset hamarosan lezáró 5-0-ás rohamban.

A Kemény-éra dominanciáját a három olimpiai arany fémjelzi, de igazándiból az a statisztika támasztja alá, hogy a tizenkét év alatt 25 nagy tornán 23-szor jutott a négy közé a válogatott. Amelyben több korszakos zseni játszott, közülük hatan léphettek a leginkább exkluzív pantheonba három brit, valamint Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellé háromszoros olimpiai bajnokként: Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergő, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán. S bár utóbbi kivételével a többieknél egy rakat örökkön emlékezetes gólt idézhetnénk fel, ők épp azért számítanak a legnagyobbaknak, és a csapat azért volt annyira sikeres, mert elképesztően magas színvonalú védőmunkával alapozták meg a támadásaik látványosságát.

Persze, Kásás Tamástól azonnal idézzük a sevillai Eb-döntő mesterhármasát, vagy az athéni finálé utolsó negyedében a két gólt és a döntő találat előtti asszisztot Kiss Gergőnek – ám ha Sydneyben, mínusz egynél nem szed le egy keresztpasszt a harmadik negyed végén egy jugó lefordulásnál, akkor talán nincs az első arany, majd Athénben nem blokkol háromszor emberhátrányban csak az utolsó negyedben (közte egy kettős hátránynál), akkor nincs meg a második (sem).

És még sorolhatnánk ezernyi nüanszot (persze minden olyan tornáról is, ahol picivel lemaradtunk a végső győzelemről...) – de a lényeget mégiscsak a szerbeket azóta végül Rióban aranyig kormányzó mester, Dejan Szavics mondta ki a pekingi eredményhirdetés előtt, amikor (akkor még csapatkapitányként) odalépett a mieinkhez, majd a bevonulásra várakozó összes érmes és tisztviselő előtt kimondta: „Legendák vagytok.”