Bók a szerbektől pólósainknak: Legendák vagytok!

Amikor a magyar vízilabdázás nagy korszakairól olvasunk egy ilyen sorozatot, egyvalamit üstöllést tudatosítsunk: kizárólag Magyarországon íródhat egy-egy hőseposz négy aranykorszakról. (Úgy, hogy a 2013-os világbajnoki cím, meg a legutóbbi Eb-arany nem sorolható egyikhez sem.) Merthogy mi vagyunk az egyetlen náció, amely egyaránt sikeres volt a második világháború előtt, majd utána, aztán a hetvenes években is, és a modern korban. Pólósok pólósa, 5. rész.

Fürdés a mámorban. A legendás pekingi felvétel Fotó: MTI/Illyés Tibor

Csapatunk brutális erejét mutatta, hogy a 2003-as barcelonai vb-n mind a görögök elleni elődöntőt, mind az olaszok elleni döntőt hosszabbításban nyertük meg (nem sokkal később a Világligát már lazán), majd jött 2004, melynek során hét hivatalos meccsből hatszor ütöttük meg a szerb-montenegróiakat; az utolsó három így festett: Világliga-döntő, olimpiai csoportmeccs, és a mindörökké feledhetetlen athéni finálé.

Ami miatt kimondható, hogy a 2004-es együttest tarthatjuk minden idők legerősebb magyar válogatottjának, az egyfelől az, hogy hétből hét mérkőzést nyerve lett olimpiai bajnok, másfelől az, hogy minden idők legbrutálisabb ötkarikás csoportjában lett száz százalékosan első, továbbá a sportág történetében először ugyanazon a tornán egyaránt kétszer diadalmaskodott a majdani ezüst- és bronzérmes ellen. Azaz mind az oroszokat, mind a jugókat legyőztük előbb a csoportkörben, aztán előbbieket az elődöntőben, nagy riválisunkat pedig a fináléban. És persze: a szerbek ellen 3-0-ás utolsó negyeddel fordítani – erre egyetlen csapat volt képes. Ráadásul az a magyar válogatott ezt kétszer is megtette két hét alatt, hiszen mindkét mérkőzést így húzta be, miután vesztésre állt három negyedet követően.

Fürdés a mámorban. A legendás pekingi felvétel
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Igazából a 2005-2008-as periódus is sikerülhetett volna fényesebben, ám a montreali vb-döntőn nem törtük meg a szerb-montenegróiakat a kellő pillanatban, egy évvel később, a belgrádi Eb-fináléban pedig a játékvezetők érezhetően megrogytak a Tasmajdan poklában, ahol mi reménytelenül próbáltunk vízilabdázni a kiállítás-özönben. A 2007-es vb-n majdnem sikerült ugyanazt előadni, mint 2003-ban, azaz két hosszabbításos partin megszerezni az aranyat – más kérdés, hogy a horvátok elleni finálét simán le kellett volna rendezni kétgólos vezetés után a zárónegyedben. Azaz adva volt, hogy ugyanúgy „átvegyük a hatalmat” féltávnál, mint addig, ám ez nem sikerült, és a leszálló ág-hangulatot csak erősítette az akkor még az olimpia előtt másfél hónappal megrendezett malagai Eb-n látott kissé hektikus produkció (bronz lett a vége).

Ehhez képest mégiscsak diadalmenetté változott a pekingi olimpia. Tény, a szerbekkel nem futottunk össze, ennek azonban épp a fantasztikus athéni fordítással ágyaztunk meg: a most-vagy-soha alapvetés, az ötkarika látványa által kiváltott feszkó, és az ebből adódó küszködés robbanásig hevítette nagy riválisunknál a hangulatot, ami az amerikaiak elleni katasztrofális elődöntőbe és egy azt követő éjszakai, házon belüli fizikai leszámolásba torkollott. Ez minket kevésbé érdekelt, nekünk másodszor is meg kellett küzdeni a szerbekről két évvel korábban levált, friss Európa-bajnokként érkező montenegróiakkal a fináléba jutásért. Egészen fantasztikus meccs volt, amelyen Kemény doktor már rutinosan húzta meg azt a kapuscserét, ami a sydneyi elődöntőben még forradalminak számított, és ami ismét kellett a győzelemhez (Gergely István jött be Szécsi Zoltán helyett, és ötméterest is védett). Hogy aztán a sokáig kiegyenlített fináléban 9-9-nél Szécsit hozza be, aki oroszlánrészt vállalt a meccset hamarosan lezáró 5-0-ás rohamban.

A Kemény-éra dominanciáját a három olimpiai arany fémjelzi, de igazándiból az a statisztika támasztja alá, hogy a tizenkét év alatt 25 nagy tornán 23-szor jutott a négy közé a válogatott. Amelyben több korszakos zseni játszott, közülük hatan léphettek a leginkább exkluzív pantheonba három brit, valamint Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellé háromszoros olimpiai bajnokként: Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergő, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán. S bár utóbbi kivételével a többieknél egy rakat örökkön emlékezetes gólt idézhetnénk fel, ők épp azért számítanak a legnagyobbaknak, és a csapat azért volt annyira sikeres, mert elképesztően magas színvonalú védőmunkával alapozták meg a támadásaik látványosságát.

Persze, Kásás Tamástól azonnal idézzük a sevillai Eb-döntő mesterhármasát, vagy az athéni finálé utolsó negyedében a két gólt és a döntő találat előtti asszisztot Kiss Gergőnek – ám ha Sydneyben, mínusz egynél nem szed le egy keresztpasszt a harmadik negyed végén egy jugó lefordulásnál, akkor talán nincs az első arany, majd Athénben nem blokkol háromszor emberhátrányban csak az utolsó negyedben (közte egy kettős hátránynál), akkor nincs meg a második (sem).

És még sorolhatnánk ezernyi nüanszot (persze minden olyan tornáról is, ahol picivel lemaradtunk a végső győzelemről...) – de a lényeget mégiscsak a szerbeket azóta végül Rióban aranyig kormányzó mester, Dejan Szavics mondta ki a pekingi eredményhirdetés előtt, amikor (akkor még csapatkapitányként) odalépett a mieinkhez, majd a bevonulásra várakozó összes érmes és tisztviselő előtt kimondta: „Legendák vagytok.”