A leginkább domináns szériát épp a Kemény-éra során produkálta a magyar férfiválogatott. Amiben más volt ez a tucatnyi esztendő, mint az előző három szédület, azt két döntő téren lehet érzékeltetni: jóval élesebb volt a konkurencia, és aranyérmet kizárólag ki-ki meccseken lehetett nyerni. Az addigi hat olimpiai diadal egyaránt körmérkőzéses tornákon született, háromszor (1936, 1952, 1964) a jobb gólkülönbség döntött a javunkra például – mindenki pontosan tudja, teljesen más a lélektana annak, amikor két vagy három meccset kell úgy behúzni, hogy tudható: nincs javítási lehetőség.
Mindenesetre az Itáliából hazatérő Kemény Dénes lenyűgöző bátorsággal nyúlt az édesapja, Ferenc keze alatt a juniorok között világverővé vált – de az olimpia előtt a felnőttcsapat elleni kétkapuzáson is olykor diadalmaskodó... – Kásás-Molnár-Fodor-féle korosztály 20-21 esztendős tagjaihoz. A fiatalos lendület pedig rögvest sikert hozott, 1997-ben, húsz év után Európa-bajnok lett az együttes, és bár a ’98-as perthi vb-n néhány óriási győzelem után a döntőben kissé lefagyott a spanyolok ellen, 1999-től még az sem kottyant meg a csapatnak, hogy Benedek Tibort nyolc hónapra kivonatta a forgalomból a mediterrán maffia egy ellentmondásos doppingeset miatt.
A Kemény-érában alapvetően ez volt a képlet az első nyolc esztendőben: két év rákészülés, majd az olimpiai ciklus második felében négyből négy arany megszerzése, közte az olimpiai bajnoki címmel. A két év érlelődés sem volt éppen küszködős 1997-98-ban, eztán jött az egy hónapon belül mágikus játékkal behúzott újabb Eb-arany, majd Vk-elsőség, míg 2000-ben a sydneyi diadalt sikerült megfejelni az Európai Nemzetek Kupája megnyerésével (kvázi a Világliga előde a tengerentúliak nélkül). Utóbbi azért emelendő ki, mert míg a jugóknak már az olimpián visszavágtunk az elődöntőben a csoportkörbéli vereségért, a horvátoknak ez végül decemberben sikerült, igaz, akkor stílszerűen Zágrábban, a saját közönségük előtt.
A következő ciklusban az olimpiai győzelem utáni első esztendő akár zuhanásként is megélhető (az olyannyira várt pesti Eb-n csak bronzérem sikeredett, majd a fukuokai vb-n első ízben maradtunk le az elődöntőről), 2002 viszont már mutatta, hogy minden addiginál erősebb gárda formálódik. Elvégre olyat még soha nem csinált senki, hogy három nap alatt kétszer veri meg a szerbeket Belgrádban (Világkupa-csoportmeccs és elődöntő) – függetlenül attól, hogy kifejezetten balszerencsés végjátékban az oroszok elhappolták előlünk az aranyat. A folytatás viszont ugyanaz lett, mint „eggyel” korábban: az utolsó négy nagy tornán a magyar Himnuszt játszották.