Pólósok pólósa – Az ismeretlen hegylakó és Faragó

Több okból is sporttörténelmi jelentőségű vízilabdatornának adott otthont 1973 szeptemberében a belgrádi Tasmajdan uszoda. Ez volt a sportág első világbajnoksága, amelyet ráadásul veretlenül nyert meg válogatottunk. Ezzel megkezdődött a magyar vízilabda harmadik aranykora. A pólósok pólósa szavazás, 3. rész.

Csapó Gábor kezében a labda, ami nem sok jót jelentett az ellenfeleknek Fotó: MTI Fotó: Manek Attila

A magyar vízilabdasport a megelőző években is a világ élvonalába tartozott, nemzeti csapatunk azonban az 1964-es olimpia óta semmilyen világversenyen nem tudott aranyérmet szerezni, pedig szuper pólósok alkották az együtteseket. A két kapus, Molnár Endre és Cservenyák Tibor is világklasszis volt, Konrád Ferencnél nagyobb góllövőt az idő tájt nem lehetett találni, Sárosi László volt az ész, a művész. A szuper adottságokkal és tudással rendelkező két óriást, Szívós Istvánt és Faragó Tamást nem kell bemutatni azoknak, akik nyitott szemmel és füllel élnek a világban.

Viszont hiába voltak ők legalább olyan jó játékosok, mint a szovjet Kabanov, Dreval vagy Dolgusin, az ősi nagy ellenfél egyetlen dolgot jobban tudott: győzni. Ezt kellett a mieinknek megtanítania az akkor kinevezett Gyarmati Dezső szövetségi kapitánynak. Gyarmati régóta és nagyon akarta ezt a posztot, úgy érezte, tud újat hozni a medencék világába. Bár az első lépése nem aratott egyértelmű sikert. Segítőjének régi csapattársát és barátját, Kárpáti Györgyöt választotta. A mindig mindenhol suttogó kétkedőknek azonban hamar befogták a szájukat. Gyarmati volt a szigorú, a megfontolt, aki egyesek szerint túl sokat vacillált, de remekül kiegészítette őt a mindig könnyed, tréfálkozásra kapható Kárpáti, aki képes volt egyetlen mondatával oldani a feszültséget.

Csapó Gábor kezében a labda, ami nem sok jót jelentett az ellenfeleknek
Fotó: MTI Fotó: Manek Attila

Gyarmati nem játszotta el az új seprű szerepét, nem kezdett nagytakarításba. Nem is lett volna miért. A társaságot egyben hagyta. Csak Balla Attilát, a Fradi védőjét hozta be az együttesbe, no meg – általános megrökönyödésre – az ob II-ben játszó ismeretlen szegedi egyetemistát, „valami” Csapó Gábort. Úgy tervezte, hogy a hatalmas termetű „hegylakót” a két szuper pólós, Szívós és Faragó tehermentesítésére építi be a válogatottba.

A világbajnokságon a legjobb hat között körmérkőzéssel döntötték el az érmek sorsát. Arra mindenki nagy tételben fogadhatott, hogy a magyar–szovjet csata alapvetően befolyásolja majd az első hely sorsát. Nos, ezen a találkozón – hosszú évek után – ezúttal mi nyertünk 5-4-re. Az újonc Csapó három gólt szerzett. Végre – kilenc aszályos év után – aranyérmet ünnepelhettünk!

Egy évvel később, a bécsi Európa-bajnokság valóságos diadalmenet volt. A Jugoszlávia elleni döntetlent kivéve valamennyi mérkőzését megnyerte az együttes, így lett kontinensbajnok, s az összetétel is csak egyetlen helyen változott a korábbihoz képest. Horkai György, a BVSC szupergyors pólósa került be a keretbe, akit hosszú esztendőkön át ki sem lehetett robbantani onnan.

A csodacsapat az Európa- és a világbajnokságot követően nagyon vágyott arra, hogy tizenkét év után újra olim­piai arannyal is büszkélkedhessen. Igaz, az együtt eltöltött három esztendő nyomot hagyott játékosban, kapitányban egyaránt. Görgényi István egy riportban úgy fogalmazott: ahogy közeledtek az ötkarikás játékok, egyre nehezebben tudta követni Gyarmati gondolatmenetét. Előfordult, hogy este még úgy váltak el, hogy fix embere a csapatnak, de reggelre már másként gondolta a szakvezető.

Gyarmati pedig egy régi interjúban arról panaszkodott, akkoriban több játékosa egy életre megorrolt rá, mert kihagyta őket. Hiába volt a tizenkettedik vagy a tizenharmadik szinte ugyanolyan jó, nem vihetett mindenkit Montrealba. Így maradt itthon a korábbiak közül Bodnár, Görgényi, Kásás és Magas is. A helyükre Gerendás, Sudár és Kenéz került. Gyarmati megint jól választott, amit a következő évek bizonyítottak, különösen Sudár és Gerendás esetében. De szükség volt a kapitány rafinériájára is. Meghívta Budapestre edzőtáborozni az akkor nagyon jó képességű román válogatottat az olimpia előtt. Sokan nem értették, egy potenciális ellenlábast miért kell „felhozni” a mieink nyakára egy világtorna előtt, de megint Gyarmatinak lett igaza.

Az olimpián az egymás elleni mérkőzésen tényleg nehezen, csak 9-8-ra győztünk, de az általunk „felkészített” román válogatott a csoportkörben kiejtette a nagy mumus Szovjetuniót, amellyel így nem volt gondunk a továbbiakban. Legnagyobb ellenfelünknek az olaszok ígérkeztek. Vezettek is ellenünk a harmadik negyed végéig. Roppant módon vigyáztak arra, hogy Szívós és Csapó még véletlenül se tudjon kapura lőni, ezért az utolsó szünetben Gyarmati félrehívta Faragót, aki később így mesélte el nekem kettejük beszélgetését: „Tonó! Látod, hogy sem Pisti, sem Dudi nem tud lőni, olyan szorosan őrzik őket. Ezért maradj egy kicsit hátrább, és ha megkapod a labdát a kaputól hat méterre, gondolkodás nélkül tüzelj. Ha netán tíz méterre vagy, akkor se habozz! Faragó visszakérdezett. És ha nem lövöm be? Akkor engem otthon karóba húznak, de neked semmi bajod nem lesz, elmész állatorvosnak”.

A lényeg, hogy 6-5-re legyőztük az olaszokat Faragó négy góljával! Ja és olimpiai bajnokok lettünk!

A hetvenes évek csodacsapatának tagjai ma is rendszeresen összejönnek az egykori BVSC-pólós, Gém Zoltán lakásán. Ott van az utánozhatatlan humorú Molnár, valamint Cservenyák, Magas, Faragó, Gerendás, Horkai, Kásás, és ott volt mindig Szívós Pisti is. Olykor még egy-két taggal bővül a társaság, és pazar rakott krumplit eszünk. Rendre engem is meghívnak. Én csak hallgatom a történeteket és újraélem a magyar vízilabda harmadik aranykorát, amelyet ezeknek az (öreg)srácoknak köszönhetünk.