Albert Flóriántól és Varga Zoltántól is a pályán tanulhatott

A Ferencváros örökös bajnoka, aki sajátos módon Albert Flórián­nak köszönhette a kivételesen parádés NB I-es bemutatkozást, Varga Zoltánnak pedig az olimpiai aranyérmét köszönheti. Juhász István azokkal futballozhatott együtt, akiket korábban a pályán kívülről csodált, velük nyert európai kupát is. A mai Fradi nagyon tetszik neki, kis erősítéssel szerinte európai szintű csapattá válhat Szergej Rebrov irányításával.

20200917 MN Alsónémedi Juhász István labdarúgás interjú Magyar Nemzet fotó:Mirkó István

– Látom, tippmixezett. Nyert?

– Nem. Nézze meg, eltaláltam az eredményt, azt, hogy a Fradi kettő-egyre nyer a Dinamo ellen, de mellétettem NB II-es meccseket is, és elment a szelvény.

– Akkor bosszús lehetett szerda este.

– Ellenkezőleg, nagyon boldog voltam. Szenzációs meccs volt. Annak idején mondtam Kubatov Gábor elnöknek, hogy Thomas Doll-lal biztosan nem alkotunk semmit sem a nemzetközi porondon, ő túl jó ember volt, nem tudta annyira összerántani a csapatot, mint most Rebrov. Most kellene egy jobbhátvéd és középre egy kiváló futballista és a Ferencváros európai szintű nagy csapat lehetne. Nagyon tetszett az önfeláldozó játék, Tokmac pedig rendkívül jó, ügyes játékos.

– Anno ön gyerekként hogyan találkozott a futballal?

– Volt itt, Alsónémediben egy pálya, ahova mindig kimentünk. Hárman, négyen, olykor tízen is, és az egész pályán két kapura játszottunk három-négy órán keresztül, igaz, minden gól után pihentünk kicsit. Addig játszottunk, amíg valamelyikünk anyja bottal nem kergetett minket haza.

20200917 MN Alsónémedi Juhász István labdarúgás interjú Magyar Nemzet fotó: Mirkó István

– Ebből hogyan lett igazi klubfutball?

– A keresztapám bevitt a Fradi toborzójára, amikor tizennégy éves voltam. Összejöttünk vagy háromszázan, két pályán játszottunk egymással, és én lefutottam mindenkit, majdnem mindig nálam volt a labda. A legendás edző, Száger Mihály félrehívott, és mondta, leigazolnak.

– Miért éppen a Fradiba vitték?

– Szóba sem jöhetett másik klub. A Csepel még pénzt is kínált apámnak, ha odamegyek, mire ő azt felelte, inkább ő ad pénzt nekik, csak hagyjanak békén. Azt mondta: vagy a Fradiba megyek, vagy sehova. Állandóan hallgattuk a rádióban a közvetítéseket, imádtuk Albertet, Mátrait, Fenyvesit, minden vágyam az volt, hogy egyszer Alberttel együtt játszhassak. Apám ugyan mondta, fiam, tudod, hogy hány százezren szeretnék ugyanezt, de nem érdekelt, ez volt a legfontosabb célom.

– Elég hamar elérte, hiszen még nem volt nagykorú, amikor bemutatkozhatott a felnőttek között.

– Ez igaz, de nem Albert mellett, mert éppen helyette kerültem be a csapatba. Az ifiben nagyon jól ment, és egy nap szóltak, hogy a hét végén a felnőttekhez menjek, mert sok a sérült. ­Eleinte egy férfi nem akart beengedni az öltözőbe, nem értette, mit keres ott egy gyerek. Aztán ültem az egyik széken, amikor bejött Albert Flóri, és mondta, nem vállalja a meccset, mire az edző, Mészáros József szólt, hogy öltözzek, én játszom. A cipőm rettenetes állapotban volt, végül Orosz Pál adta ide az övét, ami két számmal nagyobb volt a lábamnál, de Pali azt mondta, ne törődjek vele, csak szaladjak, az ő cipője tudja, mit kell csinálni. Volt benne valami, négy gólt lőttem benne, a Fradiban azóta sem mutatkozott be senki sem így, tizenhét évesen főleg nem, de talán máshol sem. Sohasem felejtem el a dátumot, 1963. november 7. volt.

– Albert nem lett féltékeny?

– Három nap múlva már ő is játszott a Diósgyőr ellen, és kiderült, elférünk egymás mellett a csapatban. Attól fogva roppant szerencsés voltam, mert olyan kaliberű futballistával sohasem találkoztam, mint ő, senki sem érezte úgy a játékot, mint Albert. Élmény volt vele minden perc a pályán.

– Örök kérdés, hogy ki volt jobb: Albert vagy Varga Zoltán?

– Flóri öt perc alatt el tudott dönteni egy meccset, Zoli nem. Ő művész volt, csodálatos dolgokat csinált a pályán, az újpesti Noskó tényleg mondta, hogy a közelébe sem megy, mert bohócot csinál belőle, de a meccs ettől még null-nullra állt.

– Az igaz, hogy az olimpiai csapattagságot Varga Zoltánnak köszönheti?

– Persze, amikor ő eltűnt a szállásról Mexikóban, és kiderült, hogy lelépett, akkor én kerültem a helyére, így lettem csapattag. Így sem volt egyszerű, mert az Izrael elleni meccsen szerencsétlenül estem, és dőlt a számból a vér. Kérdeztem az orvosunkat, hogy megmaradok-e, mire azt felelte, hogy nem tudja. Kórházba kerültem, ahol kiderítették, hogy a tüdőm sérült meg. Bejött az edzőnk, Lakat Karcsi bácsi, és kérdeztem, ha kiengednek, ­betesz-e a kezdőbe, amire azt mondta, igen. Néhány nap múlva a saját felelősségemre kijöttem a kórházból, ő pedig tartotta a szavát. Japán ellen még rosszul voltam, féltem is, de a döntőben már minden rendben volt.

– Erre a döntőre hogyan gondol vissza? Botrányos meccs volt, gólt fejelt, nyertünk, de a végén kiállították.

– A bolgároknak még nem volt aranyérmük, és kérték, legyen iksz a ­meccs, mert akkor mindkét csapat bajnok lesz. A vezetők ránk bízták a döntést, mi pedig nemet mondtunk. Ők szereztek vezetést, de pár percen belül fordítottunk, és nekik elgurult a gyógyszerük. Rugdostak minket, a játékvezetőhöz vágták a labdát, hárman piros lapot kaptak, nyolcan maradtak. Az utolsó percben egy véletlen szabálytalanság ­miatt engem is leküldött a bíró, nem számított. Illetve mégis, mert az MTI újságírója, Hoffer József számonkérte rajtam, én pedig elküldtem őt a francba, és mondtam neki, vagyok olyan jó futballista, mint amilyen újságíró ő. Mit ad az ég, két év múlva ő lett a szövetségi kapitány. Esélyem sem volt bekerülni a keretbe.

– Három európai kupadöntőben játszott, ebből a VVK-t meg is nyerték, négyszeres magyar bajnok, olimpiai aranyérmes. Melyikre a legbüszkébb?

– Mindegyikre. A VVK-ért a Juventust kellett legyőzni hatvanötben, három évvel később sem sokon múlott a siker, itthon meg kellett volna vernünk a Leeds Unitedet, de nem sikerült. A KEK-döntőben pedig, hetvenötben, esélyünk sem volt a komplett szovjet válogatottat jelentő Dinamo Kijev ellen. A négy bajnoki cím lehetett volna öt is, de 1963 őszén, az utolsó fordulóban hiába ajánlotta fel a döntetlent a Dorog, mi azt hittük, tisztán is meglesz az aranyéremhez szükséges egy pont. Kikaptunk, a Győr lett a bajnok, minket pedig még a Honvéd is megelőzött.

– A hetvenes évek derekán futott be a Nyilasi Tibor-féle korosztály. Nem okozott gondot a fiatalok mögött a kispadon ülni?

– Nem, mert amikor fiatal voltam, én is kaptam segítséget az idősebbektől. Dalnoki Jenő vezetőedző korábban játékostársam volt, fiatalított, és én tudtam, hogy az 1975–1976-os idény végén elköszönök. Az utolsó fordulóban Zalaegerszegre mentünk bebiztosítani a bajnoki címet, vittük a pénzt is, mert sajnos több meccset is megvettünk, ami az akkori vezetés szégyene, és én csereként beállva gólpasszt adtam. Hívott az MTK, a Vasas, de harmincon túl úgy döntöttem, nem játszom máshol, inkább befejezem a futballt.

– Három év múlva aztán az akkori szóhasználattal disszidált. Miért?

– Létesítményvezető-helyettesként dolgoztam a Ferencvárosnál, és sok minden nem tetszett. Például az, hogy más vezetők hogyan loptak el pénzeket különböző trükkökkel. Elegem lett. Később az Egyesült Államokban egy ­ideig játszottam, edzősködtem is, dolgoztam, jól berendezkedtem San Diegóban. Sajnos a fiam egy baleset után pánikbeteg lett, vele hazajöttem kilencvenhatban, hogy itt kezeljék, és én is itt maradtam. Elváltam, majd újranősültem, és ebből a házasságomból is születtek gyerekek.

– A Fradival milyen a viszonya?

– Nagyon jó. Amikor a nyáron megműtöttek mélyvénás trombózissal, és a csapat meccset játszott, az egyik vezető minden gólnál felhívott. Van VIP-bérletem, úgy érzem, megbecsülnek, és amikor odamegyek, még mindig úgy érzem, hogy otthon vagyok.