Albert Flóriántól és Varga Zoltántól is a pályán tanulhatott

A Ferencváros örökös bajnoka, aki sajátos módon Albert Flórián­nak köszönhette a kivételesen parádés NB I-es bemutatkozást, Varga Zoltánnak pedig az olimpiai aranyérmét köszönheti. Juhász István azokkal futballozhatott együtt, akiket korábban a pályán kívülről csodált, velük nyert európai kupát is. A mai Fradi nagyon tetszik neki, kis erősítéssel szerinte európai szintű csapattá válhat Szergej Rebrov irányításával.

20200917 MN Alsónémedi Juhász István labdarúgás interjú Magyar Nemzet fotó:Mirkó István

– Albert nem lett féltékeny?

– Három nap múlva már ő is játszott a Diósgyőr ellen, és kiderült, elférünk egymás mellett a csapatban. Attól fogva roppant szerencsés voltam, mert olyan kaliberű futballistával sohasem találkoztam, mint ő, senki sem érezte úgy a játékot, mint Albert. Élmény volt vele minden perc a pályán.

– Örök kérdés, hogy ki volt jobb: Albert vagy Varga Zoltán?

– Flóri öt perc alatt el tudott dönteni egy meccset, Zoli nem. Ő művész volt, csodálatos dolgokat csinált a pályán, az újpesti Noskó tényleg mondta, hogy a közelébe sem megy, mert bohócot csinál belőle, de a meccs ettől még null-nullra állt.

– Az igaz, hogy az olimpiai csapattagságot Varga Zoltánnak köszönheti?

– Persze, amikor ő eltűnt a szállásról Mexikóban, és kiderült, hogy lelépett, akkor én kerültem a helyére, így lettem csapattag. Így sem volt egyszerű, mert az Izrael elleni meccsen szerencsétlenül estem, és dőlt a számból a vér. Kérdeztem az orvosunkat, hogy megmaradok-e, mire azt felelte, hogy nem tudja. Kórházba kerültem, ahol kiderítették, hogy a tüdőm sérült meg. Bejött az edzőnk, Lakat Karcsi bácsi, és kérdeztem, ha kiengednek, ­betesz-e a kezdőbe, amire azt mondta, igen. Néhány nap múlva a saját felelősségemre kijöttem a kórházból, ő pedig tartotta a szavát. Japán ellen még rosszul voltam, féltem is, de a döntőben már minden rendben volt.

– Erre a döntőre hogyan gondol vissza? Botrányos meccs volt, gólt fejelt, nyertünk, de a végén kiállították.

– A bolgároknak még nem volt aranyérmük, és kérték, legyen iksz a ­meccs, mert akkor mindkét csapat bajnok lesz. A vezetők ránk bízták a döntést, mi pedig nemet mondtunk. Ők szereztek vezetést, de pár percen belül fordítottunk, és nekik elgurult a gyógyszerük. Rugdostak minket, a játékvezetőhöz vágták a labdát, hárman piros lapot kaptak, nyolcan maradtak. Az utolsó percben egy véletlen szabálytalanság ­miatt engem is leküldött a bíró, nem számított. Illetve mégis, mert az MTI újságírója, Hoffer József számonkérte rajtam, én pedig elküldtem őt a francba, és mondtam neki, vagyok olyan jó futballista, mint amilyen újságíró ő. Mit ad az ég, két év múlva ő lett a szövetségi kapitány. Esélyem sem volt bekerülni a keretbe.

– Három európai kupadöntőben játszott, ebből a VVK-t meg is nyerték, négyszeres magyar bajnok, olimpiai aranyérmes. Melyikre a legbüszkébb?

– Mindegyikre. A VVK-ért a Juventust kellett legyőzni hatvanötben, három évvel később sem sokon múlott a siker, itthon meg kellett volna vernünk a Leeds Unitedet, de nem sikerült. A KEK-döntőben pedig, hetvenötben, esélyünk sem volt a komplett szovjet válogatottat jelentő Dinamo Kijev ellen. A négy bajnoki cím lehetett volna öt is, de 1963 őszén, az utolsó fordulóban hiába ajánlotta fel a döntetlent a Dorog, mi azt hittük, tisztán is meglesz az aranyéremhez szükséges egy pont. Kikaptunk, a Győr lett a bajnok, minket pedig még a Honvéd is megelőzött.

– A hetvenes évek derekán futott be a Nyilasi Tibor-féle korosztály. Nem okozott gondot a fiatalok mögött a kispadon ülni?

– Nem, mert amikor fiatal voltam, én is kaptam segítséget az idősebbektől. Dalnoki Jenő vezetőedző korábban játékostársam volt, fiatalított, és én tudtam, hogy az 1975–1976-os idény végén elköszönök. Az utolsó fordulóban Zalaegerszegre mentünk bebiztosítani a bajnoki címet, vittük a pénzt is, mert sajnos több meccset is megvettünk, ami az akkori vezetés szégyene, és én csereként beállva gólpasszt adtam. Hívott az MTK, a Vasas, de harmincon túl úgy döntöttem, nem játszom máshol, inkább befejezem a futballt.

– Három év múlva aztán az akkori szóhasználattal disszidált. Miért?

– Létesítményvezető-helyettesként dolgoztam a Ferencvárosnál, és sok minden nem tetszett. Például az, hogy más vezetők hogyan loptak el pénzeket különböző trükkökkel. Elegem lett. Később az Egyesült Államokban egy ­ideig játszottam, edzősködtem is, dolgoztam, jól berendezkedtem San Diegóban. Sajnos a fiam egy baleset után pánikbeteg lett, vele hazajöttem kilencvenhatban, hogy itt kezeljék, és én is itt maradtam. Elváltam, majd újranősültem, és ebből a házasságomból is születtek gyerekek.

– A Fradival milyen a viszonya?

– Nagyon jó. Amikor a nyáron megműtöttek mélyvénás trombózissal, és a csapat meccset játszott, az egyik vezető minden gólnál felhívott. Van VIP-bérletem, úgy érzem, megbecsülnek, és amikor odamegyek, még mindig úgy érzem, hogy otthon vagyok.