– Amióta a világ egyik legjobbja, vesztett el Djokovics valaha is 6:0-ra szettet? – fordulok kérdésemmel a szomszédos asztaltársasághoz a Vagon Victoria Gastro Station étteremben, akiknek a tekintetük a képernyőre tapad, amely a Roland Garros döntőjét közvetíti.
– Igen, de rossz hír nekünk, hogy akkor a meccset is elbukta – feleli az egyik fiatalember kifogástalan angolsággal.
Beszélgetésbe elegyedünk. A fiatalok készségesen válaszolnak, sőt mesélnek. A csütörtöki meccsről, amely előtt úgy vélekedett a szerb közvélemény, hogy a válogatottjuk Norvégia vendégeként,súlyos vereség elébe néz, ehhez képest Milinkovics-Szavics két találatával – amelyek közül a második pazar gól volt – hosszabbításban ugyan, de nyert 2-1-re.
Ne lepődjünk meg, ahogy megírtuk, a Lazio csatárának egymagában nagyobb a piaci értéke, mint Szoboszlai nélkül az egész magyar válogatotté. Szerbia kijutott a 2018-as világbajnokságra is, ifjú ismerőseink mégsem elégedettek a szerb labdarúgással.
– Egy-egy siker között mindig nagy a csend, nem övezi olyan szenvedély a futballt, mint korábban. A játékosok teszik a dolgukat, erős klubokban szerepelnek, de a labdarúgásnak már nincs elsöprő hatása a mindennapokra – jegyzik meg.
Ebből az is következik, hogy magyar válogatott érkezése miatt sem szorulnak ökölbe a kezek. Nikolics Nemanját jól ismerik, és teljesen megértik, hogy magyar színekben szerepel.
Sőt, Bojana Radulovics, Nenad Puljezevics, Nikola Eklemovics, és még Janics Natasa „elrablásának” felemlegetése sem tép fel sebeket. Egyedül az fáj nekik, hogy Nikola Karabatic francia színekben lett világsztár; Sterbik Árpádról viszont ugyanúgy gondolkodnak, mint mi: ha már délvidéki magyar ember, illett volna a magyar válogatottban szerepelnie.
Belgrád valószínűleg azért is mutatja kedves arcát, mert Újvidéket elhagyva kisüt a nap, kora délután a 22 fokot is elérte a hőmérséklet a szerb városban. Az elmúlt évek látogatásaihoz képest az a – természetesen felszínes – benyomásom, hogy Belgrád végre túljutott a háborús sokkon, s kezd magára találni.
