Egy karrier vége: Berki Krisztián már irodaszereken gyakorol

Új szerepében a világ után lehetősége nyílt Magyarországot is megismerni Berki Krisztiánnak, aki felelevenítette a történetet, miszerint szerencsés véletlennek köszönheti olimpiai bajnoki, háromszoros világbajnoki és hatszoros Európa-bajnoki címet hozó karrierjét. A februárban visszavonult tornász a róla elnevezett elemről, tropára ment válláról és névrokonáról is beszélt a Magyar Nemzetnek adott interjúban.

20210630 MN Budapest Berki Krisztián torna Magyar Nemzet fotó:Mirkó István Fotó: Mirkó IStván Forrás: Magyar Nemzet

– Kezdjük az elején: hogyan ismerkedett meg a tornával?

– Egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy a sport a részévé vált az életemnek, mert a szüleim és én sem sportoló családból származunk. Zuglóban, a társasházunk udvarában játszottam óvoda után, és figyelemfelkeltő dolgokat csinálhattam, mert feltűntem a szemben lakó idős bácsinak. Ő jelezte a Központi Sportiskolában edzősködő fiának, hogy a szomszédban van egy viszonylag jó mozgású srác, eljöhetne megnézni. Az edző beszélt a szüleimmel, akik úgy döntöttek, levisznek a KSI-be, így elkezdtem tornázni. Az eleje borzasztó volt, sírva jöttem, sírva mentem edzésre, de utólag belegondolva örülök, hogy a szüleim a reakcióm ellenére is levittek, mint kiderült, megérte. Négy és fél éves voltam, nem tudtam a sportról semmit, ami afelé terelt volna, hogy akarjak tornázni. Nem tudom, hogy mikor szerettem meg, mert ez egy nagyon nehéz sportág, még olimpiai bajnokként is voltak olyan napjaim, amikor a hátam közepére se kívántam.

– Mindent megnyert, amit csak lehetett, de nem az olimpiai arany áll a legközelebb a szívéhez. Mi az oka ennek?

– A magyar szurkolók nekem nagyon fontosak voltak a harminckét éves pályafutásom alatt. Sokszor kaptam pozitív ingert a közönségtől, ez mindig erőt adott. Életem első Európa-bajnoki címét 2005-ben Debrecenben nyertem. Az akkori szabályok miatt nem szólhatott végig a Himnusz, de a jelen lévő háromezer ember továbbénekelte azt nekem – ettől még ma is kiráz a hideg. Ezek a pillanatok adtak erőt, ha mélypontra kerültem, hiszen tudtam, hogy amit csinálok, az nemcsak nekem, az edzőmnek, Kovács Istvánnak vagy a szakmának fontos, hanem a civileknek is. És ha egy pici örömöt tudok nekik szerezni a győzelmeimmel, akkor már megérte.

– Az olimpiai arannyal is sokaknak örömöt szerzett, de az oda vezető út nem volt kikövezve. Mesélne erről?

– Londonban próbáltam elhessegetni annak gondolatát, hogy érem-, sőt aranyesélyesként utazom az olimpiára, de egy kicsit megszédített a légkör. Kiérkeztünk, és sportlegendákat láttam a közvetlen közelemben. Talán ennek a számlájára írható, hogy a selejtezőn hibáztam a gyakorlatokban, ami sosem, de főleg téthelyzetben nem volt rám jellemző. Azt a gyakorlatot nem tudtam megcsinálni, amit ha az álmomból fölébresztenek, akkor is megcsinálok. De kellett ez a pofon, hogy ráébredjek, életem legnagyobb lehetősége előtt állok. Emellett annak is örültem, hogy a kiutazás előtt két héttel ellopták az okostelefonomat, így egy nyomógombos telefont vittem ki magammal. Lőrincz Tomi barátom később érkezett ki nálam, én addigra már túl voltam a selejtezőn, kérdezte, hogy olvastam-e a híreket. Azt válaszoltam, hogy nem. Mondta, hogy jobb is, csúnya dolgok jelentek meg rólam, amik elterelhették volna a figyelmem.

Fotók: Mirkó István/Magyar Nemzet

– A nehézségek ellenére nem izgulta túl a döntőt, inkább aludt egy nagyot előtte.

– Amikor nem kerültem ki a pekingi olimpiára, a 2007-es stuttgarti kvalifikációs vb után kezdtem el sportpszichológussal, Lénárt Ágotával együtt dolgozni. Viszonylag könnyen tanultam a mentáltréningeket, ami a döntő napján is látszódott. Volt három órám, mielőtt újra a szerhez kellett lépnem, így a melegítés után lepihentem, és bele is aludtam a relaxációs tréningembe. Az edzőm jött oda hozzám, hogy ideje lenne elkezdeni mozogni, mert fölöttem a gerendán a lányok már melegítenek, és nemsokára kellene csinálnom egy gyakorlatot, ami ha nem is ér olimpiai bajnoki címet, de jobb, mint a selejtezős.

– Az érmeken kívül is büszkélkedhet elismerésekkel, ezek egyike, hogy 2016-ban egy elemet neveztek el önről. Hogy élte meg ezt az elismerést?

– A londoni aranyéremnél azt éreztem, hogy az a pályafutásom csúcsa. De sosem felejtem el azt sem, hogy Magyar Zoltán elnök úr két jó hírrel jött le hozzám a tornacsarnokba. Az egyik az volt, hogy a korábban D értékű Thomas-orsót fölemelték E értékre, vagyis egy tizeddel többet ért. Ennek annyira megörültem, hogy a másik jó hírről majdnem megfeledkeztünk, de végül elárulta, hogy a Thomas-orsót átnevezték Berki-elemre. Hatalmas dolog, Magyar Zoltán és Sivadó János után harmadik magyarként saját elemmel rendelkezni lólengésben. Mentálisan és fizikálisan is nagyon nehéz elemről van szó, Londonban ez hozta meg nekem az olimpiai aranyérmet.

– Hosszú éveken keresztül küzdött különböző sérülésekkel, többször is műtötték. Nagyon készült Rióba és Tokióba is, de végül „csak” a londoni olimpián vehetett részt. Fájlalja, hogy lemaradt a többiről?

– Akkor sajnáltam, mikor ott voltam a közelében, de visszatekintve nincs miért szomorkodnom. Ha gyerekként elmondta volna nekem valaki, hogy milyen pályafutás vár rám, akkor kinevettem volna. Kevés embernek adatik meg, hogy a legnagyobb álmai beteljesüljenek a sportban és a magánéletben is.

– Februárban jelentette be a visszavonulását. Mikor érezte először, hogy nem tudja folytatni?

– Nehezen tudtam kimondani, 2019-ben volt az utolsó sérülésem. Akkor még adtam esélyt az olimpiai kvalifikációnak és készültem a vb-re, viszont a kiutazás előtt újra megsérült a vállam. Mindjárt tudtam, hogy a kvalifikáció és a verseny is elúszott. 2020 elején megpróbáltam a műtét utáni rehabilitációval visszatérni, ám márciusban jött a karantén, úgyhogy leálltam az edzésekkel. Az év végén újra elkezdtük terhelni a vállamat, de a visszajelzések alapján inkább arra hajlottunk, hogy már nem kellene erőltetni. Már csak azért küzdöttem, hogy egy versennyel zárhassam a pályafutásom, és méltó módon elköszönhessek a közönségtől. Az egyetlen fájó pont, hogy ez nem adatott meg, de legalább a civil életben tudom használni a vállamat. Most már a családomra és a munkára kell koncentrálnom.

– Azóta nincsenek vele problémái?

– Fájdalmaim vannak, a mozgáskorlátozottság továbbra is fennáll, de megtanultam együtt élni vele. Nem mondanám, hogy nagy kedvvel teszem, de tudom, hogy az egészséghez hozzátartozik, ezért próbálok mozogni, és közben óvni a vállam, hogy ne alakuljon ki belőle nagyobb probléma. Az utolsó műtétnél az itthoni orvosom jelezte, hogy a terhelhetősége nem túl nagy, ezért a későbbiekben akár még a vállprotézis is szóba jöhet.

– Visszavonulása előtt azt nyilatkozta, hogy semmiképp se szakadna el a tornától. Nem is tette, ma már a Magyar Tornaszövetség sportigazgatója. Hogy sikerült a szerről irodaszerre való váltás?

– Januárban már tudtam, hogy számít rám a szövetség, és ha befejeződik a pályafutásom, akkor itt folytathatom a munkát. Ahogy a teremben az eredményeimmel a magyar tornasport jövőjét akartam szolgálni, úgy a fenti tevékenységemmel is ezt szeretném tenni. Jelenleg még a tanulási fázisban vagyok, ismerkedem a vidéki bázisokkal.

– A világ után Magyarországot is egyre jobban megismerheti.

– Csak az afrikai kontinens maradt ki az életemből, mondhatjuk, hogy eddig többet láttam a világból, mint Magyarországból. Most a hazámat is bejárhatom.

– Sportközgazdász-mesterszakra jár. Családapaként, „próbaidős állás” mellett jut ideje rá?

– Sportszervezői diplomát szereztem 2020 májusában a Debreceni Egyetemen. Fontosnak tartom, hogy más, például marketingszemszögből is megismerjem a sportot, így elkezdtem a mesterszakos közgazdász szakot. Nem zökkenőmentes az első félévem, nekem az online oktatás nem nagyon fekszik, ezért nagyon várom, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba.

– Emiatt vett részt az oltási kampányban is?

– Az oltáskampány nekem azért volt fontos, mert azt éreztem, hogy el vagyunk rekesztve a világtól, a közeli hozzátartozóinktól is. Nehezemre esett elhinni, hogy létezik a modern világban egy olyan vírus, ami miatt a nyugdíjas szüleimmel nem találkozhatok. Emellett amíg az ember közvetlen közelében nincs a koronavírus okozta haláleset vagy megbetegedés, addig senki sem veszi komolyan. Pedig a vírus nem válogat, az életünk része. Meg kell tanulunk vele együtt élni, és ha az oltás az egyetlen megoldás, akkor ezt el kell fogadnunk.

– Karitatív tevékenységet is folytat. Mesélne erről?

– Nem számítottam rá, hogy az olimpiai aranyérem miatt ennyire reflektorfénybe kerülök. Szerettem volna ezt az erőt jótékony dolgokra fordítani, felnyitni az emberek szemét, hogy vannak jó dolgok az életben, de létezik egy másik oldal is, ahol egy tízezer forintos ételcsomagnak úgy tudnak örülni, mint mások egy háznak vagy egy nyaralásnak. Én próbáltam mindig a földön járni, nem elfelejteni, honnan jöttem. Nagyjából akkora volt az első lakásunk, mint az irodahelyiség, ahol most ülünk. Ott éltünk négyen, a szüleim, a nagymamám és én. Szegényes környezetből érkeztem, és talán emiatt is tudom megbecsülni azt, ami körülvesz; megdolgoztam érte. Viszont tudom azt is, hogy vannak olyan hátrányos helyzetű emberek, akiknek kell a segítség. Ezért az Ökumenikus Segélyszervezetnél már öt-hat éve dolgozom önkéntesként, de más szervezetekkel is együttműködöm. Persze az én időm is véges, és sok esetben a családtól veszem el, de ők ezt megértik, hiszen tudják, hogy ez a lételemem. Nagyon fontos nekem az, ha tudok, akkor segítsek, és erre hívjam fel mások figyelmét is.

– Pedig olvastam önről olyan véleményt is az interneten, hogy a múltban ügyes fiatalember volt, de azóta nem a jó irányba változott. Ezután kiderült, hogy bizony a másik Berki Krisztián­ra gondolt az illető. Előfordultak már furcsa helyzetek önnel a névrokonság miatt?

– London után nagyon sok felkérés érkezett, hogy szembesítsenek minket egymással. Közöttünk nincsen feszültség, néhányszor összefutottunk egy edzőteremben, kezet fogtunk, jó edzést kívántunk a másiknak. Érdekes véletlen a névazonosság, miként az is, hogy mindkettőnknek sportolói múltja és hasonló korú lánya van. A mi lányunk 2014. január 22-én érkezett meg, és azt hiszem, az előző év októberében született meg Krisztián kislánya, Nati. Mi az év vége felé egy bevásárlóközpontba mentünk a feleségemmel, nagy pocakkal, és elcsíptem egy beszélgetést. Az emberek értetlenkedve néztek ránk, hogy lehet a feleségem még terhes, hiszen Nati már megszületett. Én erre azt mondtam, vagy nagyon rossz az emberek tévéje, hogy nem látják a különbséget kettőnk között, vagy nem igazán sportbarátok. Volt még néhány hasonló eset: egy autós portálnak én vagyok a nagykövete, és ha autós posztot osztok meg, azonnal feljön a büntetőfékezés témaköre. Sokszor nevetek rajta, de néha nem érzem viccesnek a dolgot. Volt, hogy felhívtak – amikor ő még a Fradinál dolgozott –, hová a tegyék a meccsen a sátrat, őt pedig az olimpia után azért hívták, hogy gratuláljanak neki. A névazonosság az életem része, de én soha nem fogok rosszat mondani a Krisztiánról. Ő az életnek ezt a részét választotta, ha jól érzi magát, akkor éljen így boldogan. Minden sikeres embernek – mert akárhogy is nézzük, ő sikeres abban, amit csinál – lesznek irigyei. Én a sportban sikereket értem el, ha valaki fúj rám, akkor próbálja meg utánam csinálni. Van egy mondás, miszerint a bajnok útja magányos, ezt én is alátámasztom. A csillogást tőlem is sokszor irigyelték, de a lemondásokat nem. Az olimpia után kapott harmincötmillió forintos jutalmat a barátaim is sokallták. Egyszerre talán sok, de négy és fél éves korom óta dolgoztam azért, hogy odáig jussak. Édesanyám mindig azt mondta, hogy inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak. Eszerint próbálom élni az életem.