Az életrajzát, mint szinte bárkiét, összefoglalhatjuk néhány mondatban, de persze könyvet is lehetne írni belőle. Jánoshalmán született és nevelkedett, ott is kezdett futballozni, majd Kecskemétre igazolt, ott figyelt fel rá a Ferencváros. Az egyetlen klub, amelyben az akkori idők szellemének megfelelően az első osztályban szerepelt. Tüske – ez volt a beceneve – hamar alapember lett nem csupán a Fradiban, hanem a válogatottban is, megjárta az 1958-as és az 1962-es világbajnokságot, 1964-ben tagja volt az Európa-bajnoki bronzérmes csapatnak, 1954 és 1966 között összesen 76 alkalommal lépett pályára címeres mezben és nyolc gólt szerzett.
Legnagyobb sikerét már a pályafutása alkonyán érte el, ő szerezte a győztes gólt a Juventus elleni 1965-ös VVK-döntőben. Százszor, ezerszer megénekelték, hogy Karába beadására felugorva Albert nem érte el a labdát, mert lökdösték. A Császár már éppen reklamálni kezdett, amikor Rákosi szólt neki, hagyja, mert Tüske befejelte…
Egy durván tíz évvel ezelőtti interjúban legegyszerűbben és legemberibben nekem ő tárta fel két világhírű csapattársa, Albert Flórián és Varga Zoltán konfliktusát. „Albertnek gyenge volt a szíve, szegényt az is vitte el. Nem arról volt szó, hogy ne akart volna, csak mert ő a Császár, többet futni, egyszerűen nem bírt. Varga Zoli azonban nem tudott ebbe beletörődni, képtelen volt elfogadni Flóri kivételezettségét” – fejtegette. Tényleg lehet, hogy ilyen egyszerű a válasz.
Fenyvesi Máté különben sem szerette túlbonyolítani az életet. Szerény, csendes, halk szavú emberként idegen volt a természetétől a civakodás, noha két parlamenti ciklusban is országgyűlési képviselőnek választották, politikusként sem lett haragosa. Tette a dolgát labdarúgóként, ahogy később állatorvosként és politikusként is. Minden szerepében szeretettől, megbecsüléstől övezve.
Isten nyugosztalja!
